1.évad 10.rész - Ijedtség felsőfokon

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog ez a rész. Tudom, hogy rövid lett és ezért elnézést,de legközelebb megpróbálom hosszabbra írni :D

  - Úgy tudtam...Mit akarsz tőlem? - kérdeztem dühösen.

- Azt akarom, hogy gyere el velem a bálra! - közölte visszautasítást nem tűrő hangnemben.

- Majd, ha fagy - jelentettem ki.

- Ez esetben - kezdte, majd egyet csettintett, és ismét megjelentek a szárnyak.

- Azonnal csináld vissza - keltem ki magamból.

- Csak akkor, ha igent mondasz.

- Soha! Soha! De soha nem megyek veled sehova.

- Akkor így maradsz - közölte egoista vigyorral a képén.

- Jó rendben, átgondolom. Csak tüntesd el most azonnal.

- Rendben - mondta, habár szerintem túl hamar beleegyezett, de legalább visszacsinálta.

 Visszamentem a suliba, azonban már jócskán sötétedett, így nem látott meg senki. A szobámhoz érve vettem egy nagy levegőt, majd kinyitottam az ajtót. Mikor beléptem nem számítottam arra látványra, ami akkor fogadott. Apa, Kat, Luna, Dia, Ed és Chris álltak illetve ültek a szobába.

- Hol voltál eddig kisasszony? - kérdezte apa.

- Biztonságban? Különben mostmár soha nem mehetek a suliba, nem mintha bajom lenne belőle...

- Mégis mikor jelentkeztek az első tünetek? - kérdezte Ed a szárnyakra utalva.

- Szerinted ez valamiféle betegség? Mert akkor közlöm veled és mindenkivel, hogy nem az. Nem tehetek róla, és ha rajtam múlna nem is lenne - üvöltöttem, majd kirohantam a szobából és egyenesen Don házához mentem.

 Nem emlékszem mennyi idő alatt értem oda, csak annyira, hogy már a Charlsten birtok határánál jártam. Már láttam a házat, amikor nem messze tőlem egy villám csapott be. Megijedtem, de nem azért, mert félelmetes volt, hanem mert már nem tudom hogy  mit teszek én valamit vagy mit a természet. Gyorsabbra vettem a lépéseim és hamarosan a ház emeletén találtam magam. Leültem a szokott helyemre és újfent sírni kezdtem. Nem is értem, hogy lehet ennyit sírni, kész rémálom - gondoltam magamba, majd észrevettem, hogy valami írásféle megjelenik a szemközti falon. Odamentem és megnéztem. Szinte sokkot kaptam a saját gondolatomtól.
- Meglepő az, hogy ilyen hamar tudod kezelni az erőd - hallottam meg Don nyugtató hangját.
- Nem meglepő, hanem kibaszott rossz. Nem tudom irányítani a saját erőmet és még itt van ez is - és mire kimondom megjelennek a szárnyaim.
- Hát ez furcsa felettébb furcsa....Mikor láttad meg először?
- Ma délután vagy délelőtt nem tudom.
- Akkor még tehetünk ellene, hogy soha többet ne jelenjen meg. Ha akarod maradhat is.
- Nem eszem ágába sincs megtartani. Így is kívülálló vagyok, nem kell még ez is - mondtam határozottan, majd Don egy kört idézett körém.
 A közepét egy pentagramma öt oldala fogta közre. Don kántálni kezdett, mire összeestem és vonaglani kezdtem. Éreztem, ahogy lapockám újra és újra ellazulnak és megfeszülnek. A fájdalom elviselhetetlen volt. Orromból vér folyt, a szemeim is más színt vettek fel, ami a szemben lévő tükör mutatott meg.
- Vége - mondta fáradtan Don majd rám nézett. - Mindig ilyen volt az íriszed?
- Nem. Most lett ilyen - válaszoltam idegesen.
- Értem. Akkor légy óvatos és rejtsd el ezt a színét. Túl feltűnő a kékje.
- Értem, és köszönöm. - mondtam, megöleltem és hazateleportáltam magam.

Kyle szemszöge:
 Először jó ötletnek tűnt a kutyát használni csalinak, de aztán mikor megláttam a szárnyát már elment a kedvem a mókától. Ami viszont meglepett, hogy miután "landolt" minden fájdalmat háttérbe szorítva segített az ebnek. Mikor feleszmélt, hogy nincs egyedül a szemei tele lettek érzésekkel, ami nem tűnt fel szerintem sok embernek. Később utána mente, de meglepett, hogy vannak érzéseim. Mondjuk nem gondoltam hogy nincsenek neki, csak furcsa volt látni, hogy ki is mutatja. Segítettem neki, majd rávettem, hogy jöjjön velem a bálba, így esélyem lesz a mester elé vinni. Amit besötétedett megidéztem a mestert és tájékoztattam a fejleményekről.
- Mit akarsz már megint te semmirekellő fajankó?

- Fejleményeket hoztam Uram.
- Na ez már jobban tetszik. Mik azok?
- Uram, nem volt jó ötlet a dögöt használni csalinak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos a számára, de kis híján megöltem. Valami új fegyver kell ellne ami hatásosabb és talán kíméletesebb.
- Ugyan, Kyle csak nem beleestél egy kis csitribe
- Nem, Mester. De esetleg....
- Kizárt! Addig kell ütni a vasat míg meleg - mondta, majd eltűnt.
 Ott maradtam kétségekkel tűzdelve, mit sem értve mesterem szavából. "Addig üsd a vasat, míg meleg." Mindegy is, egyszer csak rájövök mit akart mondani. Megvártam míg minden lecsendesedik és lenyugszik, majd láthatatlanná váltam. Kiléptem  a szobámból és egyenesen Lisához mentem.
 Egy ideig csak néztem, majd lazítani kezdtem az erőm korlátjait. Megpróbáltam belépni a fejébe, az álmaiba, de túl erős volt. Egy esélyem maradt és az nem lesz kellemes, de legalább hatásos.

Lisa szemszöge:
 Álmomban egy erdőben jártam. Olyan ismerős volt, mégsem tudtam hol vagyok és hogy kerültem oda. Annyira valóságosnak tűnt, hogy szinte éreztem a hideget, az esőt és a vér szagát. Megijedtem, hisz a vér bajt jelent és nem lehetek biztonságban addig, míg itt vagyok. Futni kezdtem, de valami mögöttem megmozdult és utánam indult. Éreztem a szagát, a vágyát és azt is hogy nem tudom sokáig tartani ezt az iramot. Nem sokkal később elbotlottam egy kiálló gyökérben és elestem. A fájdalom megbénított, eközben az a valami utolért. Megállt felettem és szemei vérben forogtak. Lehajolt hozzám és a torkomnál fogna felemelt. Megragadtam a kezét és próbáltam az erőmmel eltaszítani, de nem engedte el, sőt még jobban szorított. Szenvedésemre felnevetett.
- Olyan édes a kétségbeesésed illata. Kedvem lenne megkóstolni - mondta ezt már szinte a nyakamba.
 Elfordította egy kicsit a fejem, hogy jobban hozzáférhessen az egyik artériához. nyelvét végighúzta az érinteni kívánt területen, majd kivillantotta éles szemfogait és a nyakamba mélyesztette azokat. Kiabálni, sikítani próbáltam, de minden hang a torkomban ragadt. Az erőmet blokkolta és a véremet szívta. Miután végzett elengedett, és elment, de még előtte visszaszólt.
- Nem végeztünk kedvesem - mondta, majd eltűnt.
 Zilálva ébredtem és éreztem a fogai helyét a nyakamon. Körbenéztem, de észrevettem, hogy nem a szobámban vagyok. Egy erdő közepén fekszem véresen, sárosan és esőtől ázottan. Az az alak még mindig a környéken van, érzem az őt körülvevő vér szagát. Felálltam a földről és elindultam a sarkcsillag felé.
 Már egy ideje gyalogoltam, mikor valaki nekem jött. Sikítani akartam, de az illető a kezét a szám elé tette és befogta azt. Közelebb hajolt és megláttam az arcát a Hold fényében. Örömmel vettem tudomásul, hogy Chris az.
- Hogy kerülsz ide, Chris? - kérdeztem megkönnyebbülten.
- Jó kérdés. Nem tudom, csak azt éreztem, hogy ide kell jönnöm. És te?
- Az még jobb kérdés, mert semmire sem emlékszem. Vagyis vannak emlékeim, csak nem mindenre emlékszem.
- És azok mik? - kérdezte és ujjait végighúzta a hegeken. - Mikor szerezted?
- Most, vagyis nem most ebben a pillanatban, hanem nem rég. Talán 5 perce se.
- Értem, akkor viszont gyorsan gyógyulsz. Ez nekem is jól jön majd az órákon. - mondta pimasz mosollyal.
- Ooookééééé....Miért vagy ennyire ijedt?
- Én nem vagyok, de te...igen. Amúgy cuki a pizsid.
- Én nem is félek, és a pizsimet hagyd békén. Aludni jó benne - mondtam érzelemmentesen, majd egy furcsa zajra lettem figyelmes - Te is hallottad?
- Mit? - kérdezett vissza, majd nemsokára ő is észrevette - Ja ezt! Biztos csak a szél.
- A szélnek nincs szeme - mondtam némi pánikkal a hangomban. Pár pillanat múlva kilépett az árny, de nem tudtam kivenni a sötétben, hogy mi az.