2013. 11. 28.

2.évad 14.rész - Nem veszíthetlek el újra!

  Remélem tetszeni fog a rész és pár visszajelzést is kapok, majd tőletek.
Ezúton szeretném jelezni, hogy még egy fejezet és befejezem az évadot
 Szerintem jó lett a rész és talán mostmár Lisa és Chris kapcsolata is alakulni fog, de ezt a részt rátok bízom, ki hogy értékeli.
♥Jó olvasást és szórakozást hozzá :D ♥
"Csak remélni tudtam, hogy időben odaértek."
 Amikor elértem a bejárathoz különös érzés fogott el. Olyan volt, mintha valaki óva intett volna attól, hogy egyáltalán bemenjek a házba. Nem törődtem vele és benyitottam, majd bementem és egyenesen az emelet irányába fordultam. Ahogy elértem az utolsó lépcsőfokot megláttam, hogy több helyen is fekete füst csomók vannak. Volt nem egy elképzelésem, hogy mik lehetnek, de egy aggodalmas hang egy pillanatra megállított.
 Christian, te vagy az? - kérdezte Vadász félénken.
 Igen. Jöttem ahogy tudtam, de mi történt és hol vagytok?
 Az erkélyen, de Lisa....hogy is mondjam....Nem teljesen itt van. Kérlek siess, vagy leesik.
 Azonnal megyek - mondtam és elindultam a balkon felé.
 Mire kiértem véleményem szerint legalább 10 fokot hűlt a levegő. Láttam Vadászt, de Lisát sehol sem találtam. Éreztem, hogy a közelben van, ám nem láttam, így a sárkány felé fordultam. A pikkelyes hüllőt láncok tartották fogva és szinte meg sem tudott mozdulni.
 Mit csináltak veled?
 Velem még semmit, csak lefogtak, hogy ne tudjam védeni a gyermeket. Ott van fent és nem kell NEKIK sok és megölik.
 Mégis mivel? Olyan magasan nem árthatnak neki - mondtam és fura hangfoszlányokra lettem figyelmes. - Mik ezek a hangok?
 Ők vagyis a füstszerű árnyak azok, akik megölik a Dunken-lányt. Erősek, de Lisa labilis lelki állapota miatt képesek áthatolni a védelmi falain és manipulálhatják őt.
 Értem és hogy szedjem le? Én nem tudok repülni, mint Ő.
 Legalább most tennéd félre a büszkeségedet! Tudom, hogy te is hasonló vagy mint Elisa. Vannak szárnyid, de sosem merted használni. Most szükség van rá.
 Rendben, de nem tudhatja meg. Legalábbis még nem és nem tőled. Majd elmondom, ha nem lesz más választásom, oké?
 Válaszul csak egy bólintást kaptam, semmi többet. Lazítottam a kabátomon, majd egy gyors áteresztő varázslatot bocsátottam rá és megidéztem a szárnyaim. Hát mondanom sem kell az enyém nem fehér, mint azt várná bárki is. Míg Lisáé vörös, addig az enyém fekete. Kettőnk közül ő volt az, aki átokként tekintett erre az adományra. Elrugaszkodtam a földtől és egy szárnycsapás alatt előtte lebegtem. Szemei lehunyva voltak, de állandóan mozogtak. Megpróbáltam közelebb menni hozzá, ám egy árny elém vágott. Inkább látszott füstszerűnek, mintsem testes alaknak.
- Ne merj közelebb jönni - mondta.
- Nem te mondod meg mit tehetek és mit nem. Egy testetlen árny vagy, aki meg akar ölni egy boszorkányt.
- Ez a boszorkányivadék már régen halott. Testileg és lelkileg még él, de érzelmileg már nem. Különben meg már amúgy sem szabadna élnie és ezzel csak szívességet tennék mindenkinek - mondta, majd egy kicsit összébb szedte magát és materializálódott. Gonoszul vigyorgott és intett egyet Lisa irányába.
- Nem teheted ezt vele. Ő még ártatlan és nem tud semmiről.
- Engem és a társaimat ez nem érdekel. Meg kellett volna halnia azon az éjszakán amikor a hozzá hasonlók többségének. Azért látom te is megúsztad a mészárlást.
- Mert jobb vagyok nálatok és nem tudtok nekem ártani, de jobban tennétek, ha Őt sem bántanátok.
- Mi nem is fogjuk, mert megteszi helyette egy aprócska igézet - mondta majd eltűnt. 
 Ekkor vettem észre, hogy Lisa már legalább fél méterrel lejjebb van, mint mikor mellé értem. Aztán nem kellett sok és zuhanni kezdett, én utána, és még időben sikerült elkapnom. Rúgkapált és csapkodott a szorításomban, de nem engedtem el. Kinyitotta a szemeit és olyan kékséggel találtam szembe magam, mint még soha. Az éj kékjénél is mélyebb volt a színe és könnytől fátyolos.
- Chris....Mit keresel itt? - kérdezte alig hallhatóan.
- Segíteni jöttem....Gondoltam szükség lehet rá - mondtam még mindig a karjaimban tartva. Ekkor valami meleg és nedves dolgot éreztem a kezeim közt. Lenéztem és láttam, hogy a testén több vágás is van és egyik sem akart begyógyulni.
- Tegyél le. Tegyél le most azonnal! - mondta és egyre idegesebb lett, látva azt, hogy nem fogok eleget tenni a parancsainak.
 Kiugrott a kezeim közül és előttem állt meg, majd ütni kezdte a mellkasomat. Síri csend honolt kettőnk, majd ütlegelései egyre inkább abbamaradtak. Apró kezeit a mellkasomra tette, ezzel nyertem egy minimális időt, hogy levegyem a kabátom és a hátára terítsem. Nem szólt semmit csak felvette, majd egy erős csapódás kíséretében a felsőtestemhez simult. Nem sokkal később valami nedveset éreztem a felsőmön és egy halk motyogás is társult hozzá.
- Miért nem tudsz békén hagyni? Miért kell minden sebemet felszakítanod? - suttogta, mégis tisztábban hallottam mint eddig bármikor.
- Ne haragudj rám. Nem akartalak ennyire felzaklatni, bele se merek gondolni mi történt volna ha nem érek ide időben - mondtam és átöleltem törékeny kis testét. Ő is ugyan így tett, de nem sokáig maradt keze a hátamon. Teste megmerevedett és megpróbált elhúzódni, de nem engedtem el.
- Azonnal tűnj el a közelemből. Mi vagy te valójában? - kérdezte és rám emelte a tekintetét, melyben némi félelem látszódott. Nem válaszoltam, helyette a fejét gyengéden visszanyomtam  a pólómra.
- Chris...kérlek... - mondta, ám ismét csak néma maradtam és egyik kezemet a fejére tettem.
- Lisa...Minden rendben veled? Olyan hideg vagy mint a levegő, mely körülvesz minket - mondtam némi gondolkodás után. - Jobb lenne, ha visszamennénk.
- Nem akarok. Senkinek sem kellek és különben is csak a gond van velem - mondta és újra áztatni kezdte a felsőm.
 Kicsit simogatni kezdtem a hátát, hátha megnyugszik, azonban miután nem történt meg egy altató varázslatot küldtem rá. Elkaptam mielőtt elgyengültek volna a lábai és felrepültem Vadászhoz. A láncok már eltűntek és épp a nyakát nyújtogatta, mikor landoltam. Figyelme egyből ránk szegeződött és kíváncsian várta a mondandómat.
 Igazad volt. Hasznát veszem néha a szárnyaknak is, de nem használom őket soha többet. Látnod kellett volna, hogy nézett rám azok után, hogy megérintette őket. Fél tőlem és ezt nem akarom - mondtam.
 Miért óvod őt ennyire odaadóan?
 Hosszú lenne elmagyarázni. Legyen elég most ennyi és vigyük melegebb helyre mielőtt teljesen megfagy. Mikor kezdte magát vagdosni?
 Még délelőtt, és lassan este lesz, úgyhogy elég régóta. Kb. Egy órája hagyta abba, mikor a füstös árnyak megjelentek. De igazad van menjünk biztonságosabb helyre. Szálljatok fel, így talán gyorsabb lesz.
  Felültettem a lányt a hüllő hátára, majd én is felmásztam rá. A sárkány óvatosan emelkedett a magasba, ám utána szélsebesen ment a szállásom irányába. Nem telt el sok idő és megérkeztünk, leszálltam és közben üzentem Cameronnak, hogy jöjjön elénk. Miután mindketten a havas talajon voltuk, az ajtó kinyílt és egy nagyon ideges Kat és Cam lépett ki rajta. Mindkettő egyenesen felénk jött, és mikor meglátták Elisa szétszabdalt bőrét egyből gyógyítani kezdték osztott erővel. Mikor kész voltak egy számomra is nagyon fontos kérdést hallottam a bejárat irányából.
- Hol fog lábadozni? - kérdezte Lukas.
- Őszinte leszek veletek nem tudom - mondtam és elindultam a főbejárat felé. - Arra gondoltam, hogy nem hagyom egyedül, így nálam fog felépülni. Gondolom ez nektek nem fog gondot okozni. Ja és Kat, remélem nem akartál még visszamenni a főépületbe?
- Hát nem is tudom...Arra gondoltam, ha Mia  meglesz, akkor visszamegyünk, és nem zavarunk tovább.
- Ez hülyeség. Nem zavarnátok, meg aztán milyen dolog, hogy hárman a főépületben laktok - mondta Cam.
- Meg mostmár nem engedem el Lisát míg ő nem akar maj távozni - mondtam és éreztem hogy valami szívfacsaró érzés költözik a lelkembe. - Szeretném, ha itt maradnátok legalább, míg a többiek vissza nem jönnek a síelésből. A többit holnap megbeszéljük, oké? Szeretném, ha végre meleg helyen lenne - mondta, miközben felértünk az emeletre.
 A szobám ajtajáig kísértek, amjd mindenki elköszönt és egyedül léptem be oda a boszimmal a karomban. Óvatosan, vigyázva minden mozdulattal leraktam az ágyamra, amit időközben alváshoz előkészítettem. Miután vízszintesbe került lehámoztam róla a kabátom és betakartam egy jó vastag takaróval, nehogy megfázzon. A takaró takarásában rávarázsoltam egy régebbi pólómat, hogy ne azokban a véres cuccokban aludjon. Nem tudtam mit kéne ilyenkor csinálni, de egyben biztos voltam. Nem hagyhatom, hogy bántsák őt, mégha ezzel keresztbe is teszek magamnak.
 Átöltöztem és is egy kényelmesebb ruhába, bevizeztem egy kéztörlőt, majd befeküdtem mellé az ágyba.  Homlokára tettem a nedves törlőt és adtam egy puszit az arcára. Erre a cselekedetemre egy aprócska mosoly jelet meg az arcán, ami engem is mosolyra késztetett. Magamra húztam a takarót és átöleltem a derekát, mire közelebb húzódott hozzám. békésem aludt és így olyan volt mint egy igazi angyal. Tisztában voltam vele, hogy ha reggel fel kel muszáj lesz beszélnünk és kénytelen leszek kitálalni neki. Nem veszíthetem el újra.

2013. 11. 24.

2.évad 13.rész - Versenyfutás az idővel

  Remélem tetszeni fog. Kérdésem lenne, hogy Chris és Lisa sorsa együtt folytatódjon a következő résztől, vagy még ne. Mindenkinek várom a visszajelzését.
Szeretném, ha az oldalt kitett kérdést is véleményeznétek, illetve a Chris-Lisa kérést.
Előre is köszönöm
Jó olvasást :D ♥
Puszi: Ildi
Ui.: Gondoltam hozok egy kis zenét a fejezethez, ami szerintem illik hozzá. Nekem tetszik, és remélem nektek is fog :D (zene)

 A villám nem messze a háztól csapott le. A hangja inkább hasonlított egy hangrobbanásra, mintsem egy rendes dörgésre. Reszkettem és nem csak a hidegtől, hanem lassan a kimerültségtől is. Azért annyira nem voltam kikészülve, hogy a jéghideg földön aludjak, így megidéztem egy pokrócot. Kissé idegenkedve, de végignyúltam a "fekhelyemen" és fejemet álomra hajtotta.
 Pár pillanat alatt elragadott a megnyugtató sötétség, ám ez nem tartott sokáig. Egy röpke másodperc alatt beszippantott egy sokkal sötétebb és sűrűbb valami. A szememet nem tudtam elsőre kinyitni, így az érzékeimre kellett hallgatnom. Éreztem valami meleget és neveset magam mellett. Kinyújtottam a karomat, hogy elérjem azt a valamit, ám mikor elértem szemeim kipattantak. Félve fordultam az érintett dolog irányába és a lélegzetem is elakadt mikor megláttam. Egy gyermek volt, talán pár évvel fiatalabb, mint én és halott. Szemeiben kilátástalanságot, félelmet és reményt véltem felfedezni. nem szokásom végignézni a halottakon, de most mégis megtettem. A lány egy egyszerű fehér hálóruhát viselt, arca sápadtabb volt, mint a Hold fénye és karjait furcsa jelek borították, amiket nem ismertem vagy ha mégis akkor nem emlékszem rájuk. Már épp el akartam húzódni tőle, mikor észrevettem, hogy rajtam is hasonló ruházat van és nem egy 16-17 éves lány alkatával rendelkezem. Óvatosan megidéztem egy asztrálént, így szembesültem azzal a ténnyel, hogy kb 3-4 évesnek nézek ki és nem sokba különbözök attól a lánytól, aki meghalt. Lelkemben azonnal páni félelem költözött egy szinte belülről mart, majd valaki megragadta a karom, mire felsikoltottam.
- Cssss.....Ne kiabálj vagy visszajön és megöl - suttogta, ám hangja földöntúlian csengett. - Légy nagyon óvatos és nem lesz semmi baj. Hugicám, kérlek ígért meg, hogy sosem felejted el, hogy ki is vagy valójába.
- Nem tudom miről beszélsz. Nem tudom ki vagy és mit keresek itt. Én már majdnem 17 vagyok és ez csak egy rossz álom. Te tudod ki vagy mi vagyok?
- Te is tudod, de elfelejtetted, mint látom. Kérlek vigyázz magadra és ne felejtsd. A szárny egy ajándék, nem egy átok. Keresd meg a családunk történetét és minden világosabb lesz - mondta, majd szerintem mostmár véglegesen kilehelte a lelkét. Kezei elernyedtek, majd lecsúsztak a karomról, azonban itt még nem ért véget az álom. Egy kis részem éreztem, hogy az előbbi lány valahogy a múltammal áll kapcsolatban és hiába mondta, hogy hugicám nem tudtam ki ő nekem. Inkább csak sejtettem, hogy egy testvér, akit elfelejtettem, de azt nem tudom miért. Azonban, ha hazudott is nekem, akkor honnan tudott a szárnyamról, amit Don megpróbált eltüntetni, habár nem időtállóan.
 Az idő és a kor megváltozott és egy újabb idegen helyen találtam magam. A félelem már elmúlt, ám nem maradéktalanul.  A hely egyszerű és barátságos volt egészen addig, míg meg nem jelent egy őrült kinézetű férfi. Csendben maradtam és behúzódtam az árnyékba, hogy meg ne lásson és az eddigi élmenyeimből kiindulva elképzelhetőnek is tartottam az ellenkezőjét. Nem vett észre egyből, ezért furcsa hangokat kezdett magából amik mintha csak hívogattak volna.
- Gyere elő, kicsi lány. Nem bántalak, ha te sem engem - mondja mézes-mázos hangon. Kedvem lenne felképelni, de nem teszek semmit. - Nem kell félned kis boszorkány - folytatja és ezzel eléri, hogy ha nem is 100%-os magabiztossággal, de kilépek elé.
- Ki vagy és mit akarsz tőlem?
- Én semmit....csak azt a drága és édes véredet - mondja, ám szavai vége eltorzul és felém veti magát.
 Nem tudtam megmozdulni, így leterít, mire az az átkozott jut eszembe, aki meg akart erőszakolni. Küzdök ellene és el is érem amit akarok, mert egy jól irányzott rúgással a szoba, másik végébe taszítom, míg én gyorsan felállok. Azonban ekkor észreveszem, hogy a helyiségnek csak egyetlen egy ki - és bejárata van és az a vérszívó szörnyeteg épp a kellős közepén terült el. Nagyon elkalandozhattam, mert a következő pillanatban már előttem áll és idétlenül vigyorogva újra megszólal.
- Nem gondoltam volna, hogy egy 4-5 éves kis pokolfajzatba ennyi erő szorul. Kedves akartam lenni, és nem kegyetlen, de nem hagysz más választást - mondta és a hajamnál fogva feljebb emelt. Nem értettem miért mondta, hogy 4-5 éves vagyok, majd egy röpke pillanatra végigértem maga. - Meg kellett volna halnod, akkor mikor a szüleidnek, de nekem így is jó.
- Nem......Maga nem fogja megölni, mert egy gyenge kis senki, mint a többi magához hasonló - mondta egy kellemes női hang a vámpír mögül - Eressze el a kislány és talán, ismétlem talán meghagyom azt a szánalmas kis életét.
- Pont magam mondja. Ön sem különb tőlem, ugyanolyan mindkettőnk vére - mondta nevetve a fogva tartóm. Visszafordul felém és kezeit a nyakam köré fonta és fojtogatni kezdett.
- Nem vagyunk egyformák. Ha nem tűnt volna fel én messze nem úgy nézek ki, mint te - folytatta a nő.
 Az arcát nem láttam, de éreztem minden egyes gondolatát. Megbánás, szeretet és féltés volt az ami belőle áradt felém és tudtam ő segíteni fog. A levegő fogytán volt a tüdőmbe, a szorítás egyre erősödött, még küzdöttem egy darabig, majd feladtam. Nem sokra rá elnyelt a sötétség, majd a támadóm kezei elengedték a torkom és a friss oxigént kapkodva szívtam magamba. Érzékeltem mi történik körülöttem, de nem érdekelt egészen addig, míg valaki meg nem állt felettem.
- Sajnálom, de ennek nem lett volna szabad megtörténnie, Lisa. Kérlek ne haragudj rám - mondta, majd kezei közé fogta az arcom, és suttogni kezdett, míg el nem elaludtam.
 Mikor magamhoz tértem fáj mindenen és rettenetesen fáztam. A rettegés már teljesen elmúlt és csak az üresség maradt utána. Nem éreztem semmit a magányon és a kimerültségen kívül. A nap már fent volt, így nem kellett a vaksötétben tapogatóznom, hogy megtaláljam amit keresek. Lebotorkáltam a földszintre és a konyha felé vettem az irányt. Útközben magamra varázsoltam egy valamivel melegebb ruhát. A konyhába érve idéztem némi élelmet, de nem ettem belőle túlságosan sokat. Miután végeztem visszamentem az emeletre és kiléptem az erkélyre.
 A tájat csend övezte, ami gyógyírként hatott sajgó lelkemre. Szinte teljesen elnyelt a csend és a magány, amit hál' égnek senki illetve semmi nem zavart meg. Magányomban éreztem, hogy senkinek sem hiányoznék, így megidéztem egy apró, ám annál élesebb tőrt. A kezeimben forgattam a kis "játékszert" és egy jól irányzott mozdulattal végighúztam a combomon. Tudtam, hogy hamar be fognak gyógyulni, de rájöttem arra, ha blokkolom ezt a képességem normál emberi idő alatt jönnék csak rendbe. Az első még fájt, de a soron következők már nem. A fájdalom, amit még éreztem azt nem a sebhelyek miatt éreztem. Tudtam, hogy ha meghalnék senkinek sem hiányoznék, mert egy lázadó, szófogadatlan és kiszámíthatatlan "pokoli lény" voltam. Ezt mondta rám a Szervezet embere is, aki soha nem is ismert legalábbis szerintem.
 Lisa, kérlek ne tedd! - hallottam meg egy elég távoli hangot. Figyelni kezdtem és a fejemben vízhangzó mondatot felváltotta néhány pillanat múlva valaminek az erőteljes szárnycsapása. - Nagyon kérlek várj meg.
 Ekkor felnéztem az égre és egy szélsebesen közeledő szárnyas alakot láttam. Nem kellett sokat gondolkoznom ki vagy mi lehet az, mert nagyon jól tudtam mi közeleg. Egy sárkány szállt le a terasz alatt és pár másodperc elteltével előttem termett. Szárnyaival és egész testével védelmezőül telepedett körém.
 Miért akarsz meghalni? - kérdezte és éreztem a hangján, hogy nem sok kell neki és eltörik az a bizonyos mécses. - Talán nem szeretsz már, és azért akarsz itt hagyni?
 Nem erről szó sincs, csak....én....Feleslegesnek érzem magam. Ha meghalnék mindenkinek jobb lenne. Te is boldogabb lehetnél egy rendes boszi mellett, aki nem olyan, mint én - mondtam keserűen.
 Hiszen ez nem igaz. Nálad jobb boszorkány nincs a Földön és ha nem lennél én sem lennék. Mi történt ami miatt azt hiszed a halálod mindenkinek örömet hozna?
 Tudod volt egy álmom, ahol egy hozzám hasonló lány meghalt és azt mondta, hogy a húga vagyok. Te is tudod, hogy senkim sincs már rajtad kívül, aki megértene. A szüleim meghaltak, Logan szintén és félek bárkit is közel engedni magamhoz, mert félek attól, hogy elveszítem.
 És Kattel mi van? Ő nem is létezik számodra?
 De, de mostanában vele sem sokat beszélek. Próbálok mindenkinek egy vidám-ént mutatni, de nem mindig jön össze. Mond te ismerted az igazi szüleim?
 Igen.....rendes és szerető emberek voltak.
 Hazudtak nekem. Mindenki csak hazudozik körülöttem, még az is akit közelebb engedtem magamhoz.
 Kiről beszélsz?
 Chrisről. Megbíztam benne és beavattam az életem egy kis részébe, mire kiderül róla, hogy egy vámpír. Azonban, mikor kezdenék újra bízni benne  akkor rájövök, hogy valamit eltitkol előlem a múltammal kapcsolatban - mondtam és a tőrt ismét a combomhoz emeltem. Egy újabb vágás egy újabb vércsepp, amit elhagyok, de nem érdekel.
 Miért teszed?
- Mert jobban érzem tőle magam. Senkinek sem hiányzom, mindenki gyűlöl és megvet - ordítottam és megvágtam a csuklóm, amiből ömleni kezdett a vér. Sós cseppek lepték el a szemem, és miután elegen lettek lecsorogtak az arcomon. Nem sokkal később a környék körvonalai elmosódtak a szemeim előtt, majd egy új alakult ki a régi helyén.
- Lisa.....LISA.....Hol vagy testvérkém? - mondta egy idegen hang. Nem sokkal később egy fiatal lány állt meg előttem. - Gyere játszani.
- Nem is tudom, el fogok esni és tiszta kosz leszek - mondtam neki. - Különben meg anyáék haragudni fognak, mert kiszöktem.
- Nem fognak. Beszéltem velük és megengedték, hogy kigyere. Különben meg vigyázni fogok rád.
- Rendben - mondtam és elindultam utána. Pár lépés után egy könnyed szökkenéssel elrugaszkodtam a talajtól és onnantól repülve követtem a nővérem.

Chris szemszöge:
 Miután Lisa visszatérte a látomásból furcsán kezdett el viselkedni. Először nem hagyta, hogy Cam segítsen neki, majd egy sárkányt kezdett el babusgatni, majd rátámadt Dantéra. Tudtam, hogy nehezen viseli el, ha kritizálják, vagy szekálják, de ezt nem gondoltam volna róla. Kis híján megölte és rám sem akart hallgatni. Rendes lány Ő a maga sajátos módján, de ez akkor is túlzás volt, főleg úgy hogy engem is megfenyegetett.
 Fejét lehajtotta és vitába szállt velem, ám én az álla alá nyúltam, hogy kényszerítsem arra, hogy a szemembe nézzen. Nem akart és ezt a pillanat tört része alatt megértettem, kor tekintetünk találkozott. Szomorú volt és elveszett, de nem akarta, hogy sírni lássam, így elfordult és felteleportálta magát Vadász hátára. Elrepült és azóta még látni sem látta. Aztán két nap elteltével látogatót kaptunk.
 Délelőtt Kat jött át és Cammel beszélt vagy inkább vitatkozott. Nem tudom min kaptak össze, de nem is érdekelt egészen addig, míg Lisa nevét nem említették. Tudtam jól, hogy nem szép dolog hallgatózni, de megtettem. Féltettem őt és nem akartam újra elveszíteni, azt már nem bírtam volna elviselni.
- Cam, te is tudod, hogy nem hagyhatom magára - mondta Kat indulatosan - Félő, hogy kár tesz magába.
- Katrin nem lehet őt sem semmibe venni. Tudod, hogy kell egy kis idő míg feldolgozza a történteket. Dante mélyen a lelkébe gyalogolt, de nem volt önmaga. Ne félj, kicsim nem csak te félted őt.
- Tudom, de akkor is - mondta a lány, majd nagyot sóhajtott - Jó rendben, de most visszamegyek és megnézem mit csinál.
- Rendben és este átmegyünk, oké?
- Aha - válaszolta a boszi, elbúcsúzott a vámpírjától, majd távozott.
 Gyorsan elálltam az ajtótól és visszamentem a szobámba. Egész nap nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben Elisával. A délelőtt további részében olvasni próbáltam, hogy lekössem magam, de nem jártam sikerrel. Délután Cameron szólt, hogy átugranak Lukassal megbeszélni valamit a lányokkal, majd vadászni mennek. Különösebben nem izgattam magam egészen addig, amíg egy vitatkozás nem szűrődött fel a földszintről. Felálltam az ágyról és az ajtóhoz ballagtam, majd kilépve azon egy nagyon is ideges hang ütötte meg a fülemet. Elsétáltam a lépcsőig, de a megtorpantam az utolsó lépés előtt, így takarásban maradtam.
- Katerina mi szél hozott szerény hajlékunkba? - kérdezte Kyle.
- Kyle.....Kérlek volnál oly' kedves és eltűnnél, mondjuk most azonnal. Nem kérem többször.
- Na, de kérlek. Egy ilyen kedves lány, hogy képes ennyire...hogy is mondjam....kegyetlen lenni.
- Na ide figyelj, de barom! Beszélnem kell Cameronnal vagy Chrissel. MOST! - mondta, ám inkább hatott hisztérikus kitörésnek, mintsem kedves kérésnek.
- Sajnálom, de Cameron még nem jött vissza és Chris a szobájában pihen. Remélem megérted, hogy nem szándékozom zavarni - mondta higgadtan.
- Kyle, szerintem te nem értesz meg engem. Életbevágóan fontos, hogy beszéljek valamelyikkel. Felfogtad ezt?
- Igen, de akkor is - mondta, majd egy hatalmas csattanás, és egy káromkodás hallatszott fel az emeletre. Néhány pillanat múlva ajtócsapódás és egy érdekes mondatot kaptam el.
- Szia Kicsim. Mi szél hozott erre, és miért vagy ideges? - szólalt meg Cam.
- Lisa...szóval...eltűnt - mondta ki kerek-perec.
- Mi történt? És hogy? Honnan veszed, hogy nyoma veszett?
- Érzem és kész, különben meg nem ért vissza a megbeszélt időre. Történt valami, de Conor sem tudja pontosan mi.
- Hogy érted, hogy Conor sem tudja? - kérdezte és kiléptem a rejtekhelyemről.
- Kérlek ne itt beszéljük meg - mondta felém fordulva.
- Rendben - intettem, hogy jöjjön utána, amit meg is tett.
 Feljött ő is és a többiek is az emeletre, majd mindannyian bevonultunk az "irodámba". Látszott Katen, hogy nem kell sok és kiborul, de még tartotta magát. Szemmel láthatóan Camet is nyugtalanította a dolog, ugyanúgy mint engem, így intettem neki, hogy próbálja meg megnyugtatni a bosziját. Barátom habozott egy kicsikét, majd mégis megtette, amit kértem. Miután sikerült Katet "normális" állapotba hozni megszólaltam.
- Mi történt?
- Nem tudom pontosan. Úgy volt hogy elmegyünk bulizni, és minden jól is ment egészen addig, míg nem ment el szólni az igazgatónak. Azt mondta, hogy közli vele a szándékunk, hogy ne boruljon ki, de miután nem ért vissza 8-ig kezdtem aggódni érte - mondta.
- Értem én, de miből gondolod, hogy valami történt vele. Lehet hogy csak meggondolta magát.
- Nem, nem erről van szó. Mikor nem jött vissza 1 óra elteltével sem elindultam megkeresni, de mivel nem találtam megkerestem Conort - folytatta, mire a "Conor" szó hallatán csúnyán néztünk rá. - Tudom, de csak ő volt akit megtaláltam az épületben. Megkérdeztem, hogy látta-e Lisát és mikor azt mondta igen reménykedtem, hogy azt is tudja, hogy hol van. De nem tudta. Elmondta, hogy találkozott vele és valami megviselte. Volt elképzelésem a hollétéről és elindultam oda.
- És mit csináltál kint ilyen későn. Esküszöm ugyanolyan felelőtlen vagy, mint Elisa. Mi lett volna, ha megtámadnak azok a vámpírok akik vadászni vannak kint?
- Jaj már Chris. Te is tudod, hogy a mestertől tanultam és meg tudom magam védeni. Különben meg a Charlsten birtokhoz közel eső erdőt egy hangulatburok veszi körül. Sajnos olyan erős lett, hogy nem tudok rajta átmenni és minden varázslatot visszaver.
- Mi az a hangulatburok? - kérdezte Luk, de Kat helyett én válaszoltam.
- Az egy olyan védelmi pajzs, ami az alkotója hangulatát tükrözi. Ritka és eddig nem ismertem olyat, aki képes lett volna megcsinálni.
- Chris... - kezdte Cam. - Te is tudod, hogy Lisa ereje hatalmas és nem tudhatjuk mire képes és mire nem. Van egy olyan érzésem, hogy alábecsülöd őt.
- Nem, de reméltem, hogy erre azért nem képes. Milyen volt a burok, Katerina?
- Nehéz lenne szavakba önteni, inkább megmutatom - mondta és egy kisebb burkot hozott létre a szoba közepén. - Ez egy tükörburok. Pontos mása annak a védelmi pajzsnak ami az erődnél van. Csak akkor érzitek amit én, ha beleléptek.
- Leszek én az aki kipróbálja - mondta Kyle, mire mindenki bólintott.
 Belépett a héjba, majd nem sokkal később összerándult és elterült a padlón. Tudtam, hogy segíteni kéne, de most ő volt az aki vállalta az áldozat szerepét. Láttam a srác arcán a fájdalmat, a szenvedés és az elkeseredettséget és csak remélni tudtam, hogy nem mind az Ő érzése. Azonban Kat egy idő után leengedte a pajzsot és segített felállni Kylenak.
- Ez rettenetes volt. Kibaszott hideg és rengeteg érzés van ott. Te hogy bírtad ki?
- Maradjunk annyiban, hogy egy ideig elviseltem és kész. Tudom, hogy veszélyben van és nem tudok neki segíteni, mert nem enged magához közel senkit. Segítetek nekem? - kérdezte kétségbeesetten.
- Igen, de nem most, oké? Pihenned kell és amúgy is éjszaka van - mondta, ám ekkor egy hatalmas villám hasította ketté az eget. - Mi volt ez? Hülye válaszok kíméljenek.
- Nem tudom - suttogta Kat.
- Cameron, Lukas Katrin itt marad éjszakára, készítsétek elő neki a vendégszobát.
- Rendben, főnök - mondták egyszerre.
 Miután elmentek a fiúk a lány felé fordultam. Szólásra nyitottam a szám, de azon nem jöttek ki szavak. Nagyon megviselte a barátnője eltűnése és engem is nyugtalansággal töltött el, hogy nem tudok rajta segíteni. A Walker-fivérek kb. 10 perc múlva jöttek vissza és kísérték a szállására a boszorkányt. Elrendeztem mindet a helyiségben, majd átmentem a szobámba aludni. Azonban mikor átlépem a "birodalmam" küszöbét az alvás utáni igényem egyből elszáll és helyét valami más veszi át. Bűntudat, vagy féltés vagy lelkiismeret furdalás? leülök az ágyam szélére és csak bámulok kifelé az ablakon. Havazik és villámlik egyszerre és a levegő tele van bánattal.
 Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem pihentem, így reggel kissé nyűgösen álltam fel az ágyamról. Nem voltam éhes, mégis lementem az étkezőbe és csinálta egy jó erős feketét. Megittam, a poharat elöblítettem és visszasétáltam a hálómba. Útközben egy hozzám hasonlóan megviselt lánnyal találkoztam, de köszönés nélkül elment mellettem. Szerettem volna megkérdezni, hogy hogy van, de nem láttam értelmét. Mielőtt az ajtóm elé értem volna egy szellem jelent meg előttem. Egy nagyon ismerős lélek, aki már egyszer segített nekem.
- Don...örülök, hogy újra látlak. Mi szél hozott erre?
- Lisa...Bajban....Van.....Segítség....Kell...Neki  - mondta, majd eltűnt. Azonnal Kat keresésére indultam, mert ő jobb volt nálam a szellemidézésben. Az ebédlőnk egyik asztalánál ült és kakaót kavargatott. Odasiettem mellé és kész tények elé állítottam.
- Kat...Don nem rég megjelent és azt mondta Lisa bajban van. Mit csináljak? Én nem tudok szellemet idézni, mert azokon az órákon, hogy is mondjam...szóval...
- Chris segítek, mert én tudok, ha már te nem figyeltél - mondta és kántálni kezdett. Nem sokkal később újra feltűnt Don alakja.
- Mond el mi történt Lisával? - kérdezte Kat.
- A sárkány már ott van, de árt magának. Megvágja magát, hogy arra a fájdalomra összpontosítson és nem hagyja hogy a szervezete meggyógyítsa. Nem rég egy sötét füst kezdte körbelengni. Ártó lelkek vannak benne, és a dédunokám veszélyben van, Meg fogják ölni, tudom - mondta, majd ismét kámforrá vált.
- Chris azonnal indulnod kell. Te tudsz neki segíteni, mert gondolom szeret és te is őt.  De légy óvatos és siess. Most már versenyt futunk az idővel, hogy meg a halála előtt meg tudjuk menteni - adta ki a parancsot a Marshall-lány.
 Nekem se kellett több. Gyorsan visszamentem a szobámba, letusoltam, felöltöztem nagyon melegen és teleportáltam a birtokra. Nem sikerült teljesen az ajtónál landolni, így gyalogolnom kellett, de nem bántam. Csak remélni tudtam, hogy időben odaértek.

Ui.: Chris reggeli ruhájánál a nadrág és a kabát kék.

2013. 11. 16.

2.évad 12.rész - Miért hagy mindenki magamra?

Rettenetesen sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt. Ihlet hiányban szenvedtem és habár meg is volt az eleje mégsem mertem feltenni, mivel hiányzott a vége.
Nagyon remélem nem orroltatok meg rám és a még meglévő olvasóimnak köszönöm a támogatást. Nem is húzom tovább :D Jó olvasást hozzá

  "Neked van egy sárkányod? - kérdezte visítozó hangon Luk."
 - Nem vagyis igen - válaszoltam a többieknek háttal.
- Most igen vagy nem? - kérdezte Cameron és éreztem rajta, hogy nem bízik meg Vadászban.
- Hát ezt így nehéz lenne elmagyarázni. Szóval Vadász....hogy is mondjam....
- Az ég szerelmére, ne szarakodj már annyit. Mond mi köze van a kutyádnak mindehhez? - faggatózott D.
- Még be sem fejeztem, de megtehetném, ha hagynád. Szóval Vadász és ez a sárkány egy és ugyanazon lény. Ő egy alakváltó és nem kell tőle félnetek, mert nem bánt senkit. Tudom, hogy ez eléggé furán hangzik, de így van - mondtam egy szuszra.
 Érzem, hogy félnek tőlem. Jobb lenne, ha visszaváltoznék az eredeti alakomba. Azonban ha visszaváltozok, akkor megszűnik a kettőnk közti telepátia. Remélem akkor a srácok is elfogadnak, bár Katerina részéről nem látok erre veszélyt.
 Értelek, de akkor is.....Sajnálom, hogy így alakult ez az egész.
 Én is, de ne aggódj emiatt. Lehet hogy csak egy kis időre van szükségük. Na, de ideje lenne alakot váltanom, ha nem akarsz továbbra is a többiek értetlenségének célpontja lenni.
 Rendben, de ugye megígéred, hogy itt maradsz.
 Persze.
 A telepatikus beszélgetés után a többiek felé hátráltam egy pár lépést, majd a sárkányomat egy különös fényburok ölelte körül. Egy idő után annyira bántotta a szemem a fény, hogy eltakartam azt. Pár másodperc elteltével a fény megszűnt és a lábamnál egy édes kis alaszkai husky állt. Óvatosan megfordultam, hogy még véletlenül se vegyék támadásnak a mozdulatomat, azonban nem várt látvány fogadott. Míg Chris, Kat és az ikrek tekintete kíváncsiságot tükrözött, addig Dante szemei tőrként fúródtak mind a tekintetembe, mind a bőröm alá. Ám amikor megszólalt szavai vádként értek el hozzám, habár nem lehetett tőlem mindössze 20 méterre.
- Mégis ki vagy te, és mit tettél az igazi Elisával? - vádolt meg egy értelmetlen dologgal.
- Szerinted? Elisa vagyok te balfasz, ha nem vetted volna észre - mondtam neki nem kicsit idegesen.
- Hazudsz, ebben biztos vagyok. Az igazi Elisa nem viselkedik így.
- Miért hazudnék, ha szabad tudnom? Különben meg honnan hogyan szoktam viselkedni? Úgy viselkedem, ahogy nekem tetszik, és ha ezt te nem tudod megemészteni el lehet húzni az jó büdös francba.
- Azért hazudnál, hogy a bizalmunkba férkőzve kicsinálj minket. Egy átkozott pokolfajzat vagy. Nem több, mint egy gyilkos.
 Ezzel a mondatával együtt egy jeges villámcsapást is küldött felém. Ilyen esetekben áldom magam, hogy a személyes pajzsomat soha sem engedem le, így képes voltam megállítani a támadást. A pajzs elnyelte a villámot, de vissza nem dobta. Azonban a lábamnál eddig viszonylag nyugodtan ülő Vadász egy szempillantás alatt változott vissza védelmező szárnyas hüllővé. Mivel Dante nem számított védekezésre, így nyertem pár pillanatot, amíg sikerült végiggondolnom mindent és Vadászt is kicsit megnyugtatni. Ez a kis kizökkenés sem tántorította ki a támadás okozta élvezetéből.
- Az igazi Dunken lány már rég visszatámadott volna. - mondta két újabb csapás között.
- Az esetleg nem jutott el a csökött agyadig, hogy nem fogok támadni, mert megváltoztam? - kérdeztem.
- Nem, mert ő soha nem változik meg - mondta tébolyult arckifejezéssel.
- Dante! Fejezd ezt be. Nem látod, hogy alaptalan a vádad? Lisa tényleg változott - mondta Chris és szemében elszántságot vettem észre.
- Nem kell egy démonnak a pártját fogni - mondta immár a többieknek.
 Nekem se kellett több, míg nem figyelt egy kisebb tűzlabdát hajítottam felé. Szándékaim szerint csak ráijesztettem volna, de minden másképpen sült el. A tűzlabdát Chris elnyomta mielőtt elérte volna D-t. Figyelmeztetően rám nézett, de nem érdekelt, mivel Dante vérig sértett és ez bosszúért kiáltott. Összeszedtem minden erőmet, majd éreztem, ahogy ereimben végigszáguld az energia. Minden érzékem pattanásik feszült, végül egyenesen Dante felé néztem. Nekem háttal állt ugyan, de ez nem akadályozta a hatalmam hatását rajta.
 Miután sikerült magam felé fordítanom az egyik képességemmel, meglepődötten nézett rám. Nem számított ellentámadásra és ez nem kicsit esett rosszul. Egy újabb erőmet vetettem be ellene, mikor kínoktól vergődve összeesett a havon. Lehet, hogy nem jó dolog, de élveztem ahogy láttam magam előtt magatehetetlenül és szenvedve. Az agyamat teljesen elöntötte valami megmagyarázhatatlan gyilkolási vágy. Testem mellett eddig a pillanatig bénultan lógó kezeim a magasba emelkedtek és ezzel egyidejűleg a sértegető vámpír is.
 Látásom csak rá fókuszált és az egyik kezeimmel nagyjából 20-25 méter távolságból fojtogatni kezdtem, miközben a kínzást nem hagytam abba. Mindenki dermedten állt körülöttem és a szárnyas hüllőm sem mert hozzám szólni. Tudtam, hogy a következő tettemmel talán túl messzire megyek, de nem érdekelt. A másik kezem izzani kezdett és pár pillanat múlva apró, ám mégis tűzforró lánggömböket lőttem ki vele. Sajnos a labdák nem érték el D testét, amit nem értettem, hisz senki nem állt az útjukba. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az áldozatomról, hogy egy röpke pillanatra felmérjem a helyzetet.
 Chris ne messze állt tőlem és el-elnyelte a tűzlabdákat. Dühösen néztem rá és nem csak ezért a tettéért. Egy energiahullámot küldtem felé és meg se várva, hogy mi lesz visszafordultam D felé. A srác tekintete kétségbeesést sugárzott némi rettegéssel fűszerezve. Ekkor belőlem csak egy kiszakadt néhány szó, ami eddig a szívemet nyomta.
- Mostmár hiszel nekem? - kérdeztem, mire alig észlelhetően bólintott. - Te akartad, hogy támadjak, hát tessék megkaptad - mondtam szinte vicsorogva.
- Lisa kérlek ereszd el! Nyugodj meg és minden rendben lesz - mondta egy kellemes hang közvetlenül előlem.
 Pillantásomat elszakítottam a kínlódó vámpírivadékról és ránéztem Chrisre. Szemeiben különös fény játszott, ami kissé földön túlinak hatott. Megfogta a kezeim, hogy több lövedéket már ne tudjak elhajítani, vagy kínozni másokat. Érintése nyomán testem ellazult és leengedtem a karjaim, és fejemet lehajtottam, nehogy a szemébe kelljen néznem. A személyes pajzsom - álarcom -  a pillanat tört része alatt szakadt le rólam, ezzel megmutatva az érzéseim. Elengedte az egyik kezem és kézfejét az állam alá tette, majd megemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, amit nem akartam. Szemeimet lesütöttem, mert nem szerettem volna, ha a szemeimet égető könnycseppeket meglátja.
- Áruld el, miért tetted? Nem gondolta ő ezt komolyan - mondta és továbbra is megpróbált szemkontaktust kialakítani velem.
- Megértett.....és nem vagyok démon! Ezt mostmár ő is nagyon jól tudja, és nem mer még egyszer ilyet mondani - mondtam és ránéztem. Tekintetében a bűntudat és az értetlenség uralkodott.
- Ez nem ok arra, hogy megölj bárkit is, Lisa. Tudom, hogy nem tetted meg, mert megállítottalak, de szívesen megölted volna, ugye?
- Igen és ezzel neked mi a bajod? Nem neked ártottam, ha jól tudom - mondtam és kezének szorítása erősebb lett az enyémen -  Eressz el vagy nagyon megbánod, Christian.
- Most csak ugratsz, ugye? Komolyan képes lennél azok után ami kettőnk közt történt kicsinálni?
- Nem...vagyis igen....argh - mondtam, majd egy erős rántással kiszabadítottam a kezem és képen töröltem.
 Hitetlenkedve nézett a már fátyolos tekintetembe. Lehunytam a szemeim, hogy visszatartsam a könnyem, ám azok nem maradtak a helyükön. Egy apró csepp utat találta magának és megszökött a szemhéjam alól, majd újra kinyitottam a szemeim. Arca megrándult, de nem tudtam mitől. Mielőtt a könnycseppemet a több is követte volna, megfordultam és felteleportáltam Vadász hátára. Nem kellett sokat várnom, és a sárkányom felemelkedett, majd visszavitt az iskola biztonságot adó falai közé.

 Már két nap is letelt, hogy szinte ki sem mozdultam a szobából. Persze enni és mozogni azért lementem, de kb. ennyi volt amit nem bezárva töltöttem. Nem mintha valaki meggátolt volna abban, hogy kimozduljak csak egyszerűen így éreztem magam jól. Természetesen Kat mindet megtett annak érdekében, hogy szóra bírjon, de nem adtam meg magam egykönnyen. Megpróbált közös programot csinálni a fiúkkal, és felőlem ő mehetett volna, de nem akart egyedül hagyni.
 Harmadik nap már megunta a szótlanságom, így fogta magát és kiment. Tudtam nagyon jól, hogy hova megy, és szívesen mentem volna utána, ám a gondolta, hogy találkozzak Chrissel vagy D-vel nem vonzott. Miután elég távolinak éreztem a jelenlétét kiléptem a szobából. Lementem az edzőterembe, magammal vittem a cuccaim illetve Vadászt biztosításképpen. Gyorsan átöltöztem egy kényelmes ruhába, majd előszedtem a zene lejátszóm és kerestem néhány lassú, szomorú számot. Elindítottam és az első akkordokkal együtt én is megtaláltam saját magam. Egy kisebb forgás, egy plié, egy fondu, relevé majd egy ugrás és hasonló lépések addig amíg a szám véget nem ér. Pár perc pihenő, majd egy számot indítok el és folytattam.
 Egy forgás és egy ugrás után nem jól éreztem a talaja és a bokám kifordult. A fájdalomtól nem tudtam lábra állni, de nem érdekelt. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam és folytattam. Megérdemeltem a fájdalmat és szándékosan nem gyógyítottam meg magam. A sírás határán voltam amikor a kibicsaklott bokámra érkeztem, tudtam nagyon jól, hogy senki sincs rajtam kívül a teremben, így útjára engedtem egy elfojtott könnycseppet. A szemeimet szorosan lecsuktam és immár a fájó érzéssel együtt átadtam magam egy teljesen más dalnak. Csukot szemeim előtt megjelent Chris mosolygós arca, a csókunk érzései és minden vele kapcsolatos emlékem. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy féltem tőle, mégis szívembe mart a hiánya és tudtam valamit eltitkol előlem.
 Mikor véget ért a szám a lelkemben dúló háborútól nem tudtam tovább talpon maradni. Vadász mellém futott és tekintetében ugyanolyon szomorúságot láttam, mint ami engem emésztett belülről. Fejét az ölembe tette simogatást várva és némi tétovázás után elkezdtem a füle mögött vakarni. Édes kis morgás hagyja el a pofáját és hozzá még vakkant is. Aranyos kis pillanatunkat egy aggódó mégis ismerős női hang zavarja meg, mire felkapom a fejem és megfordulok ültömben.
- Már azt hittem eltűntél - mondja Kat és egy apró sóhaj hagyja el a száját.
- Nem tűnök el megint, de ezt már megígértem..
- Tudom, csak mikor visszamentem a hálónkba nem találtalak ott és megijedtem. Amúgy már aggódni sem lehet érted?
- De, de nem lényeges. Mit szeretnél kérdezni?
- Én semmit - mondja, de nem tud átverni. - Ennyire látszik? Na jó, de ne mond el senkinek. Mi van közted és Chris között? - kérdezi mire elkomorodom.
- Semmi....én...nem tudom.
- Mi történt, míg a hóban fetrengtetek?
- Megcsókolt és...jaj Kat én nem is tudom. Biztosan csak az akkori minutum hozta így. De....de bennem ez olyan fura érzést váltott ki.  Te éreztél valaha úgy, mintha ezernyi apró valami lenne a testedben?
- Mármint a pillangókra gondolsz?
- Nem tudom, ez olyan volt mintha a szívem egyszerre dobbant volna az övével. Azonban én nem tudom, vagyis nem értem őt. Hazudik nekem és hazudott mindig is.
- Ezt most nem értem, kifejtenéd?
- Azt eddig is tudtam, hogy valami nincs velem rendben, de azt hittem ez egy gyerekkori sokktól van így. Emlékszel mikor elmeséltem, hogy 5 évesen mi történt velem? Na az ezzel a baj, hogy nincsenek korábbról emlékeim. Rengetegszer van úgy, hogy néhány álom olyan, mintha emlék lenne, de nem tudom. A domboldalon...mikor elestem.... Kat én nem akartam, de csak úgy megtörtént és azt hittem ott maradok - mondtam.
- Mi történt az Istenért? Ne ködösíts csak mond meg végre, mert így ne tudok segíteni.
- Beleláttam Chris emlékeibe - mondtam ki, mire Kat csodálkozva nézett rám. - Ne nézz így rám. Tudom, hogy szörnyű és nem is akartam, de minden olyan szép volt, mármint az emléke előtt. Te is nagyon jól tudod, hogy nem engedem le a pajzsom, mert nem akarok belelátni másokba, de ez csak egyszerűen magával ragadott. A látomásban volt egy kislány, aki én voltam és Ő volt még ott, mint kisfiú és szerintem az anyukája, de nem vagyok benne biztos. Annyira nem akarok a közelében lenni, mint amennyire hiányzik a jelenléte.
- Tudod mit? - kérdezte, ám én nemlegesen megráztam a fejem. - Tartunk egy pasi-felejtős-estét és elmegyünk a hegy lábánál lévő faluba bulizni, OK?
- Nem is tudom. Neked ott van Cam és ez olyan hülyén hangzik. Különben is miért akarnád elfelejteni Cameront?
- Én nem is....de legjobb barátnőhöz méltóan egy estére azzá válok. Szingli leszek és elmegyünk bulizni. Na gyere és menjünk készülődni, mert már 5 óra van és lekésőbb 8-kor indulni akarok.
- Rendben, de nem öltöztethetsz plázapicsának.
- Oké - mondta.
 Feltápászkodtam a földről és elmentem átöltözni. Visszavettem e reggeli ruhámat, a táncosat összecsomagoltam és elindultam Kat után. A szobánkhoz érve egy kis suskus ütötte meg a fülem. Nem voltam olyan hangulatban, hogy kihallgassak bárkit, így szimplán benyitottam. Nem meglepetésként ért, hogy ott voltak az ikrek. Cameron Katet próbálta rávenni valamire, míg Lukas az ágyamon elterülve nézett ki a fejéből. Érkezésemre mindannyian felnéztek és csodálkozva néztek rám, ám Luk szemei egy idő után a bokámra tévedt.
- Mit csináltál már megint?
- Semmit - mondtam morcosan és tömören.
- De ezt akkor is helyre kell hozni, mielőtt késő lenne.
- Luk, nem kell úgy tennem, mintha érdekelne az amit mondasz. Mielőtt még megkérdeznéd, igen fáj, nem nem kell meggyógyítani és igen szeretek szenvedni, mert megérdemlem - mondtam szomorúan, mire mind a hárman mellém léptek és megöleltek.
- Ja, te lány. Hát miért mondasz ilyet? Senki sem érdemli meg, hogy szenvedjen. Na csüccs le az ágyra és hadd nézzem - mondta Cam. Bólintottam és az ágyamhoz botorkáltam. Mellé térdelt és a fájós lábamat maga elé vette, kezét ráhelyezte és feltett egy kérdést. - Ugye eljöttök a szülinapunkra?
- Persze. Ki nem hagynám azt, hogy mindketten egyszerre öregedtek meg és én ezt még az orrotok alá is tolhatom - válaszoltam mosolyogva, és közben a fájdalom is elmúlt a lábfejemnél. - Köszönöm, de most jó lenne, ha elmennétek, mert dolgunk van Kattel.
 A srácok sejtelmesen összenéztek, majd távoztak. Megbeszéltünk Kattel, hogy míg ő ruhát válogat, addig én megfürdök. Gyorsan megengedtem a meleg vizet, levarázsoltam a ruháimat, majd beálltam a nedvesség alá. A forró víz gyógyírként hatott fájó porcikáimra, majd miután végeztem kiléptem a gőz alól. Megtörölköztem és visszamentem a szobába, ahol Kat már izgatottan várt. Értetlenkedve néztem rá, mert tudtommal egy ruha kiválasztásától nem szokás kicsattanni az örömtől. Arckifejezésem láttán, pár lépést odébb ment és elém tárult az a ruha, amit még én terveztem, és aminek terveit elhagytam.
- Ezt meg hol találtad?
- Egy dobozban, amit nem nyitottál ki. Remélem nem baj, hogy ezt választottam neked. Cipőben pedig szerintem ez hozzá a legjobb, mármint ha figyelembe vesszük, milyen az időjárás kint.
 - Nem tudom elhinni. Ha apa még élne és láthatná a ruhát.....még az ő kedvéért terveztem, hogy el tudjunk menni vacsizni ketten. Hiányzik.
- Elhiszem, tudom milyen elveszteni valakit. Azonban ezt még a nyáron vettem magamnak - mondta és magára varázsolt egy kellemes színű ruhát - és ezt egy kiárusításon vettem, még régebben.
- Nagyon jól néz ki. Lehet, hogy nem megy a ruhához, de legalább nem fogsz fázni és egyedi leszel- mondtam és felvettem a ruhát, amit kiválasztott.
 Megcsinálta a hajam és a sminkem, habár azt inkább hanyagolhattunk volna, de szerinte jól állt. Még kerestünk néhány ékszert, majd felvettem az elmaradhatatlan karkötők is és késznek nyilvánítottam magam. Gondoltam jó lesz, ha szólok az igazgatónak, hogy ne készüljön ki, amiért lelépünk szórakozni.. Sokszor lógtam már ki, így tudtam mennyire ki tud akadni egy-egy ilyenen. Az igazgatói iroda előtt egy picit megálltam és vettem egy mély levegőt. A kilincsre tettem a kezem és lenyomtam azt, ám csak résnyire tudtam nyitni azt, mert halk ám annál indulatosabb hangokat hallottam a túloldaláról.
- Ennek a lánynak semmi keresnivalója az akadémián - mondta egy ismerős hang. - Edward te is tudod, hogy az az átokfajzat mit tett.
- Michael eddig sem okozott gondolt a lány, most sem tett semmit.
- Jól elrejtettétek Logannel, habár ő mostanra már halott - mondta egy idegen hang - Meg kellett volna akkor ölni, amikor még gyenge volt és gyámoltalan. A szervezet tud a hatalmának növekedéséről. Mondd Ed tudsz a Dunken-lány szárnyairól?
- Nem, de ha tudnék is az sem tartozna rátok. Különben meg, miért most jöttetek?
- Mr Chole szólt nekünk, hogy a lányát nem egyszer terrorizálta a Dunken ivadék - mondta Michael.
 Mr Chole....Mr Chole....Áh megvan; Meredith apja. Az az átkozott kis csitri képes volt rám küldeni a Szervezetet. Hogy volt mersze ehhez?
- Én nem tudok ilyenről. Elisa sosem bántotta Mereditht. Habár voltak összetűzéseik, de akkor sem ártott neki. Az a lány csak feleslegesen keveri a bajt.
- Engem ez nem érdekel. Add át nekünk a lányt, vagy bezáratjuk az iskolát.
- Larion, drága barátom....Elisa , hogy is mondjam....Ha át is adnám nektek, akkor sem mennétek vele semmire. Ti is nagyon jól tudjátok, hogy nem szabhat gátat a hatalmának semmi sem.
- Akkor is ki kell hallgatnunk, mert megölt egy vámpírt. Remélem tisztában vagy vele, hogy kiről van szó.
- Scottról, és nem Elisa ölte meg, hanem saját maga rohant a vesztébe. Tudta nagyon jól, hogy mi fog történni akkor este és mégis ellene tett. Azonban, ha ennyire el akarjátok vonni, hát tessék.
 Most komolyan el fognak vinni? - kérdeztem magamtól. Azonban nem ez volt ami rosszul esett, hanem az, ahogy rólam beszélte. Átokfajzat, ivadék, mintha valami rosszat tettem volna azzal, hogy világra jöttem. Óvatosan visszahúztam az ajtót és a fejemet nekitámasztottam az ajtó melletti falnak. Csak néztem lefelé és láttam, ahogyan apró sötét pöttyök, hullanak a földre. Az arcomhoz nyúltam és rá kellett döbbennem, hogy a könnyeim szaporán folynak kifelé a szememből. Letöröltem a régieket, ám helyüket újabbak foglalták el.
 Megfordultam és megsemmisülve ballagtam a kijárat felé. Szívem szerint elfutottam volna, ám a menekülés soha nem old meg semmit. Mielőtt elértem volna a főbejáratot összetalálkoztam Conorral. Nem akartam felnézni, mert tudtam, hogy nem vagyok sem olyan állapotban, sem pedig olyan szinten fizikailag, hogy elbánjak vele. Ám mikor elléptem volna mellette, megfogta akarom és visszahúzott maga elé és az államnál fogva kényszerített, hogy nézzek a szemébe.
- Mi történt?
- Semmi és hagyj békén - mondtam nyersen, de mielőtt bármit tehetett volna, ellöktem magamtól és futni kezdtem.
 Nem tudtam pontosan hova futok, csak a lábaim vittek magukkal. Amikor beértem az erdőbe egy rettenetes sikítás után leszakadt az ég. Villámlott és mivel túl hideg volt az esőnek, hó hullott az egész  területre. Egyenesen továbbmentem a Charlsten birtokra, miután egy erős burkot húztam védőhálónak a környék felé. Az épülethez érve egy kellemetlen érzés kerít hatalmába. Egy csepp a félelem nélkül lépem át a küszöböt és elkiáltom magam, a dédnagyapámat keresve.
- DON......Kérlek gyere elő. Szükségem van rád - mondom, ám válasz nem jön. Azonban valami teljesen más jelenik meg előttem.
 Egy szellemi felirat: ÖRÖKKÉ MAGÁNYOS MARADSZ! - jelent meg előttem. Szívem összeszorult, mert tartottam attól, hogy Don küldte és soha többé nem fog velem szóba állni. Felsiettem az emeletre és még párszor megpróbáltam megidézni, de semmi életjelet nem adott. Végül lekuporodtam a földre és térdeimet magam alá húzva utat engedtem a könnyeimnek. A nyitott és törött nyílászárókon keresztül egy rettenetesen hideg fuvallat áramlott a házba. A jeges fuvallat miatt összerezzentem és ekkor tudatosult benne, hogy eléggé lengén vagyok öltözve.
- Nem baj, úgy sem hiányoznék senkinek, ha megfagynék. Megérdemlem - suttogtam magam elé és még véletlenül sem varázsoltam magamra egy plédet. Közben a könnyeim megállíthatatlanul folytak, míg végül egy elgyötört halk kiáltás ki nem szakadt belőlem. - Miért hagy mindenki magamra? - mondtam és egy hatalmas villám hasította ketté az eget, ezzel is tükrözve a kiáltásom és a csend közötti kontrasztot.