2014. 05. 15.

3.évad 15.rész - Az utolsó harc és az örökség

Sajnálom, hogy csak mostanra tudtam befejezni, de érettségiztem és ez minden plusz energiám leszívta. Szóval tényleg sajnálom, de mostmár itt vagyok és gőzerővel dolgozom a részen. A részről csak annyit, hogy ez lenne magának a történetnek a befejező része. Kérésetekre viszont még közzé fogok tenni egy történetet Lia és Chris további életéről. Amint elkészülök vele azt is közzé teszem majd.
Sok puszi és jó szórakozást kívánok a részhez. Remélem nem okoztam vele nagy csalódást.


Lisa szemszöge:

 Összetörtem, de véglegesen, amikor Chris megharapott és kiszívta belőlem sz élet utolsó cseppjét is. Aztán valami édes-fémes ízt éreztem, ami végigfolyt az ereimben és új élettel ajándékozott meg. Mikor kinyitottam a szemem, már tudtam, hogy visszafordíthatatlanul megváltoztam. Már nem akartam menekülni a hatalmam elől, így elfogadtam, hogy nem csak boszorkány, de hercegnő is vagyok. A Hold hercegnője, mégpedig angyalszárnyakkal. Első dolog amit megláttam, miután kinyitottam a szemem Chris féltő tekintete volt, némi aggodalommal fűszerezve.
- Démonom? - - kérdeztem hitetlenkedve ízlelgetve a szót, majd feltornáztam magam, addigi vízszintes helyzetemből ülő helyzetbe. Szemeimet csípni kezdik a könnyek, ám ezek most nem a bánat könnyei, hanem az örömé.
- Hiányoztál Szerelmem - felelte és megcsókolt. Ajkaimmal óvatosan érintettem meg az övéit, ám azokkal vadul kapott az enyémek után. Idilli pillanatunk egy fegyver kakasának kioldódó hangját, így mindketten odakaptuk a fejünk. Conor állt az épülethez tartozó torony lapos tetején és a Bloody Rose-ját nekem szegezte.
- Mit tettél vele? Két vámpír szagát éreztem meg, de nagyon remélem Őt legalább nem tetted azzá, amivé soha nem válni önszántából.
- Conor....Ne bántsd Christ! Ő az én démonom - mondtam Chris elé lépve, majd minden előzmény nélkül összecsuklottam.
 Nem tudom mi történt ezután, mert a sötétség újra magával ragadott és most nem eresztett olyan könnyen. Most nem mások uralták az álmaim, hanem én és ez megnyugtatott. Egy enyhén megvilágított helyiségben "ébredtem", ahol rajtam kívül még két ember tartózkodott. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy kik ők, mert pár pillanat alatt leesett, hogy a két személy nem más, mint a Black család fejei. Chris szülei, akik a sajátjukként neveltek fel, miután a szüleim meghaltak.
- Na mi a baj, Mia? - kérdezte kedvesen Lucyl.
- Semmi csak eszembe jutottak anyáék, és hogy már sosem jönnek vissza - mondtam szomorúan és egy-két könnycsepp is legördült az arcomon. Sírni kezdtem, ami a helyzetemen nem segített sokat, ám Lucyl és Conrad átöleltek.
- Nem lesz semmi baj, mi megvédünk; Christian pedig jó társad lesz majd az életben.
 Mosolyogva mondta, és nekem is kezdtek ettől a gondolattól elapadni a könnyeim, majd belépett Ő. Elegánsan festett, mint mindig, amit mindössze 4-5 éves fejjel meg tudtam ítélni, hisz' alig 1 évvel idősebb nálam. Vidáman közelít felénk, majd elém térdelve egy láncot emel ki a zsebéből, amin egy nyakláncot vett elő. Egy holdas medál volt rajta egy kék zafírkővel a közepén. Meseszép volt. Kikapcsolta, majd a nyakamba tette és újra elmosolyodott.
- Így ni. Remélem nem haragszol meg érte Hercegnő, hogy megvárakoztattalak, de sokáig tartott, míg végül elkészült az ékszer.
- Annyira tetszik, hogy azt nem is tudom elmondani. Már megbeszéltük, hogy nem szólítasz Hercegnőnek, nem igaz?
- De megbeszéltük. Még nehezemre esik, hogy Lisának szólítsalak, hiszen te vagy a Hold hercegnője és a szüleid.....
- Butus vagy! - mondtam lehajtott fejjel, hogy eltakarjam a saját gyengeségem. - Nagy teher a Holdat szolgálni és még nagyobb, ha azt nem értik meg. Én szeretek itt lenni és a Holdhoz is húz a szívem, ám a családom nélkül sajnos képtelen vagyok kapcsolatot létesíteni vele. A szüleim is azt akarnák, hogy "normális" életem legyen; remélem megérted.
- Fiatal korod ellenére roppantul bölcs vagy, Lisa.
 Aztán eltűnik a kép és helyét egy másik veszi át, ahol az autóbalesetet követő időszak villan fel. Újra abban a szobában ülök, ahol az a részeg fazon bizonyos időközönként megerőszakol. Most is éppen arra készül, látom a gondolatait, majd szorosan behunyom a szemeim és ellököm közeledő kezeivel együtt a hapsit. Néhány szitkozódó lépés zaja, egy elfojtott sikoly, egy csilingelve betörő ablak hangja és egy loccsanás, majd emberek rémült sikolyai. Kinyitottam a szemem és egy véres srácot láttam magam előtt, mire pislogni kezdtem, ám mikor újra tisztává varázsoltam a szemeim eltűnt. Hálát éreztem neki, de sosem volt alkalmam megköszönni, mert blokkolta ezt az emléket.
 Szemeim egyből kipattantak és fürkészve néztem végig a helyiségen valami támpontot keresve, ami viszonylag hamar meg is lett. Christian. Ijedten másztam hátrébb az ágyon, míg bele nem ütköztem a falba és hatalmas szemekkel nézetem rám, majd kérdéseim tömkelegével halmoztam el
- Hol vagyok? Mi vagyok és mit tettél velem?
- Nyugodj meg, kérlek és mindent elmagyarázok....
- Azt el is várom, és neked miért vannak szárnyaid? Mi vagy te valójában? - Folytattam, majd lehajtottam a fejét, és észrevettem a hálóruhát, amire nem emlékeztem, hogy mikor cseréltem át. Nem hinném, hogy megleptem azzal, amikor újfent kiabálni kezdtem vele kicsivel fojtottabb hangnemben. - Mi ez rajtam? Ugye nem te öltöztettél át vagy mégis? Kérlek mond, hogy csak rosszul gondolom!
- Éppenséggel nem gondolod rosszul, mert én öltöztettelek át, de higgy nekem semmi olyat nem tettem, amivel kényelmetlen helyzetbe hoztalak volna. Nem emberi módon cseréltem rajtad ruhát, hanem varázslattal, szóval.... - folytatta volna, ha ajkaimat nem tapasztom az övéire. Szenvedélyesen és mégis óvatosan csókolt, amivel engem a pokolba vitt, így nem kellett sok és én is átléptem egy sokkal nagyobb határt, mint eddig bármikor. Nyelveink dominanciáért küzdöttek, míg kezeink felfedezőútra indultak egymás testén. Csak levegőhiány miatt váltunk el egymás ajkaitól, ám az a rövidke pillanat is kínszenvedés volt számomra.
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém, én csak... - kezdtem viszont most ő nem hagyta kimondani amit gondolta,, mert sóvárogva esett újra édes ajkaimra. Óvatosan végigdöntött az ágyon és fölém magasodva folytatta tovább a csókcsatánkat.
 Kérlek ne - suttogtam erőtlenül, mikor egyik kezét a hálóingem széléhez vezette és elkezdte azt felfele húzni. - Még ne. Nem akarlak megbántani, vagy csalódást okozni...Én....Sajnálom.
 Ne haragudj, nem akartam erőltetni - válaszolt, majd kezeit és ajkát is elhúzta tőlem. Kissé megemelkedett rólam, lejjebb csúszott, hogy fejét a mellkasomra tudja tenni. Szívem gyors ütemben dobogott és tudtam, hogy tudja, hogy ezt csakis miatta van. Kis idő után normalizálódni kezdett a szívverésem, majd egyenletesen szuszogva elaludtam.

 Jó sokáig aludtam, mert mikor felébredtem újra esteledni kezdett, ám valami hiányzott mellőlem. Valami ami nélkül már nem szeretnék felkelni reggelente, de most még sincs mellettem. Kikelek az agyból és Lassan, nyugodtan keltem ki az ágyból és úgy ahogy voltam indultam az ajtó felé. Útközben ugyan egy megidézett hajgumival összefogtam a hajam, és magamra vettem egy fürdőköpenyt, de mezítláb léptem ki a szobából. a hideg járólap csiklandozta a talpam, így lebegve indultam meg az egyik irányba. Míg a lépcsőhöz értem vagy három vázát döntöttem fel, amivel véleményem szerint még annak a figyelmét is sikerült magamra vonnom, akiét nem akartam. Ez bizonyította azt is, hogy két idegen kar fonódott a derekam köré és húzott le a földre. Ütögetni kezdtem a fogva tartóm, hogy engedjen el, de nem tette inkább még szorosabban fogott.
- Te meg mégis hova mész? - Kérdezte Dante a fülembe súgva, és jeges leheletétől a hideg is kirázott. Letett a földre, magafelé fordított és várta a válaszomat.
- Közöd? Éhes vagy, szóval több, mint valószínű enni. Netalántán bajod van vele?
- Nem, de ilyen ruhában.... - mondta végigmérve és szemei kezdtek vöröses színt felvenni - Vétek, hacsak nem akarsz vacsora lenni.
 Szemei teljesen vörössé váltak, agyarai megnőttek és már épp a nyakamba harapott volna, amikor kínok közt vergődve esett a földre. Éreztem, ahogy az erőm áramlani kezd az ereimben és a lapockáim tájékán kisebb gócpontba tömörül. Éles fájdalom hasít a pontokba, amitől a földre esek kizökkenve D kínzásából. A levegő beszorul, nem tudok se sikítani, se lélegezni, se értelmes szavakat mondani csak vergődni. Hallom, ahogy Dante szinte röhögve hajol fölém, és kérdezi:
- Csak nem visszahatotta  mágia, Felség? - Nincs igaza. Nem a mágiáról van szó, hanem egy annál sokkalta rosszabb dologról. Erőt veszek magamon és megpróbálok felállni, de nem megy. Reménytelenségemben végül megteszem azt amit már oly' régóta meg kellett volna tennem. Megidézem a szárnyaim.
 Az első amit le tudok olvasni Dante arcáról az a döbbenet, majd a félelem, és végül a hitetlenkedés. Szólásra nyitnám a szám, ha képes lennék beszélni, de nem. Minden hang bennakad, nem akar kijönni, ám egy mélyről jövő hang megszólít. Örülök, hogy elfogadtad ajándékom, kis Hercegnő. Remélem nem haragszol meg nekem érte. Ophaiel vagyok, a Hold angyala és hiszek a győzelmedben az örök gonosz felett. Miután elhallgat Chris dühödt hangját hallom meg, amint éppen Dantéval és Dimitrivel üvölt, mert nem vigyáztak rám. Hasztalan, hiszen semmit sem tehettek volna ez ellen, így megelégelve túlontúl való aggódását megszólalok.
- Mitől vagy ilyen ingerült Christian? Csak nem valami baj történt - inkább hangzott kijelentésnek mintsem kérdésnek, de nem foglalkozik vele.
- Igen van, de ezt majd kettesben megbeszéljük. És hova ilyen sietősen szárnyakkal, szakadt ruhában?
- Enni, de nincs itt nagyon hideg? Megfagyok, de valamit el kell mondanom.
- Ráér, az az első, hogy ne essen bajod - nem felelek, csak teleportálok a konyhába. A hűtőből előveszek egy dohoz tejet és megidézek hozzá egy tál müzlit, némi gyümölcsöt és egy kis fagylaltot. Mire a három srác megérkezik, már csak a fagylalt maradt és a mosatlan. Meglepődve pislognak rá, megvonom a vállam s várom, hogy valamelyik egy kis információval lásson el a helyzetet illetően.
*~*~*~*
 A felvilágosítást követően Chris kérésére felváltva állnak őrt az ajtó és az ablak alatt és előtt. Démonom még most is képtelen feldolgozni azt a tényt, hogy nem segíthet, ha eljön az idő. Carlossal nekem kell megküzdenem, különben sosem hal meg. Fájt látnom az arcára kiülő tehetetlenséget és kétségbeesést, de a szabályokat nem mi írjuk. Egy kényelmesebb és valamivel melegebb ruhát varázsolok magamra és kinyitom az ablakot, ami alatt D járőrözik éppen. Míg nem figyel leugrok a párkányról és futni kezdek, ő meg utánam.
- Ezért még nagy bajban leszünk Elisa! Gyere vissza!
- Nem! - válaszolom, miközben kiérek a fák takarásából. Sehol egy árva lélek, ami meglep, tudván iskola van vagy mi a szösz. - Dante, hol vannak.... - kérdezném hátrafordulva,a mikor egy kezet érzek a torkomnál.
- Nézzenek oda, mit hozott erre a szél? Egy Dunkent; milyen kiszámítható vagy, de most megfizetsz mindenért - mondta egy ismerős hang. Tekintetemet rá emelem és érzem, ahogy kifut az arcomból a vér. - Igen jól látod, Daphne vagyok teljes valómban. Csak  nem megleptelek.
- Épp ellenkezőleg, most végre meg tudlak rendesen ölni - mondtam és egy gyorsan ható méreggel átitatott tőrt szúrtam a szívébe. Szorítása gyengült, ahogy a méreg végigáramlott az ereiben, majd elengedett. Nem hagytam meg neki azta a tisztességet, hogy hagyom lassan meghalni, hanem az erőmet használva kínozni kezdtem. Szemei kikerekedtem, majd egy éles sikítást követően lángra kapva elégett és eltűnt. - Mostmár soha nem térsz vissza.
- Én soha többet nem akarlak felbosszantani - hallottam meg D és Dimitri hangját a hátam mögül.
 Mosolyogva fordultam feléjük és nem kellett mondanom semmit, de értetettek. Visszaindultunk a főépület felé, ahol a többi diák is volt, ám útközben még hasonló módon kivégeztem egy pár ellenséget, akik meg akartak ölni. Az épület főbejáratát átlépve Kat, Vadász és Conor fogadott és úgy tűnt örülnek nekünk, ám csalódnom kellett. Egyből Edwardhoz vittek, hogy ott világosítsanak fel a kötelességeimről. Kínos egy megbeszélés volt, de hamar túlestünk rajta, mert valami megmagyarázhatatlan erő kezdett vonzani magam felé.
 Hiába küzdöttem ellene mit sem használt, még a többiek visszahúzását sem éreztem meg. Lassan, de biztosan húzott magafelé az a lény, és kezdett kirajzolódni előttem igazi kiléte. Ugyan az az átkozott lélek kínzószemély volt, akit az álmaimban láttam. Mostmár tudtam a nevét, csak azt nem tudtam mit akar tőlem pontosan. A tetőn tértem magamhoz abból a bűbájból, amit rám bocsájtott, majd felnéztem és őt láttam magam előtt. Carlost.
- Milyen nagyszerű, hogy megtisztelsz a jelenléteddel Hercegnő. Már kezdtem azt hinni nem szeretnél velem személyesen is találkozni annyi év után. Tévedtem.
- Mily' arrogáns fasz vagy te Carlos. Azt hiszed képes vagy legyőzni? Ezt te sem hiheted, amikor mindketten tudjuk, hogy ahhoz gyenge vagy még.
- Ennyire naiv lennél? Azt sem tudod mivel állsz szemben, Kedvesem - mondta és egy vérindát küldött felém. Szerencsére sikerült az elsőt elkerülnöm, ám a többi ellen nem volt ilyen mázlim, mert kibillentem az egyensúlyomból. A vérből lévő kötelek, melyekkel magához rántott égették a bőröm, aminek ő szemlátomást nagyon örült.  - Most mit gondolsz, Hercegnő? Megtudlak ölni vagy sem?
- Eressz el, de rögtön. Ezt nem úszod meg szárazon - mondtam és minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a béklyója alól.
 Háttal fordított magának úgy hogy lássam a felénk közeledő barátaimat. Elszörnyedve néztek rám, ahogy kifeszítve függtem a földtől pár méterre. Kat egyből támadott, ahogy észrevett egy kis figyelmetlenséget Carlosnál, aki nem habozott visszatámadni őt. Az első sokkból a többiek is hamar felébredtek és egyesével ostromolni kezdték az ellenfelet. A figyelmét sikerült éppen annyira elvonniuk, hogy képes voltam kiszabadulni a béklyóból és hátulról támadtam rá. Sikerült meglepnem, és egy jól irányzott szúrással a földre terítenem. Nem elégedtem meg ennyivel és nem érdekelt, hogy a barátaim szemében ezzel egy kegyetlen gyilkossá válók, nem érdekelt. Egyetlen dolog foglalkoztatott, mégpedig az, hogy visszaadjam neki, mindazt, amit ő tett velem.
- Ez az, tedd velem azt, amit én veled és örökre az enyém leszel - hangzott ördögi hangja a tudatom peremén. Ekkor ütéseim száma csökkenni kezdett és az akaratom is alábbhagyott.
 Nem akartam életem végéig hozzá tartozni, de meg kellett ölnöm. Ahogy a támadásom abbamaradt felült és az ölében tartva húzott magához és nem engedett el. Elméje az enyémet kezdte ostromolni, amit egy követelőző csókkal tett még undorítóbbá, hogy át tudjon hatolni a pajzsomon. Nem engedtem neki és sikerült annyi energiát elszívnom tőle, hogy a lehető legtávolabb tudjam lökni magamtól. A tető peremére került és csak egy erősebb széllökés kellett volna, hogy egyszer s mindenkorra meghaljon, de nem ez történt. Sajnos.
 Sikerült megkapaszkodnia valamibe és felállt, majd felém lendült, de már nem tudott hozzá érni. A pillanatra törtérrésze alatt megtorpant és szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Megfordultam, hogy lássam mitől és Christian állt vagy inkább lebegett mögöttem, kiterjesztett fekete szárnyaival. Kezét felém nyújtotta, de nem ért hozzám, csak megidézte az én vérvörös szárnyaim. Elképedve nézett kettőnkre felváltva Carl és nem tudta eldönteni mitévő legyen, hát én cselekedtem. Egy fényindát lőttem felé, ami a közelébe érve több apró szilánkszerű nyalábra esett szét ezzel okozva számos sérülést. Bámulásából a fájdalom zökkentette ki és szitkozódva rontott nekem, ami elől kitértem, így Chris elé került, aki viszont egy tőrt szúrt keresztül a szívén.
- Ezzel még nem győztél, Lorin  - harsogta felém, majd köddé vált.
- Jól vagy, Szerelmem?
- Igen, de ezt én is kérdezhetném tőled Black. Meg kell őt találnunk, mielőtt visszaszerzi az erejét.
- Egyetértek, de pihenned kell, mert még nem vagy elég erős az utolsó harchoz - mondta féltve és magához húzott.
- megértelek, de akkor sem hagyhatjuk, hogy egy ilyen elvetemült vámpír az iskolában randalírozzon. Mi van akkor, ha megtámadja a diákokat. Felügyelőként még én vagyok értük a felelős.
- Akkor is pihenned kell és erről nem nyitok vitát. Rengeted energiát használtál már fel így is ellene és nem hagyhatod, hogy ezzel neked ártson. Kérlek gyere vissza a szállásra és pihend ki magad.
- Rendben, de nem sokáig csakis estig - mondtam, mire bólintott és mindkettőnket néhány szárnycsapással a szállásukra vitt.
 Este kipihenten és józan gondolatokkal indultam neki a legvégső harcnak. A délután folyamán rengeteg elveszett érkezett az iskola alá, akikkel a diákoknak kellett megküzdeniük. Harci díszbe öltözve léptem át a biztonságot nyújtó téli szállás küszöbét és indultam a helyenként lángoló főépület irányába. Útközben csatlakoztak hozzám boszorkányok, vámpírok, tündék és egyéb veszélyes teremtmények, akik segítettek az elénk siető ellenséget a földdel egyenlővé tenni. Épp az erdő mellett haladtunk el, mikor megéreztem Carlos erejét és egy biccentéssel leváltam a csapatomtól, hogy egyedül vívjam meg a csatámat.
 Pontosan ott találtam ahol lennie kellett és egy gyors támadással köszöntöttem. Nem tudta kivédni az alattomosan érkező rajtaütést, így egyből elterült, amint hozzáért a nyílvesszőm. Ő sem tétovázott sokat, mert amikor felkelt a földről egyből nekem esett. Minden ponton támadtuk egymást, bár ő még így is sokkal sebezhetőbb volt nálam. Egy sokszorosító igézettel sikerült megtévesztenem, így a háta mögé lopózhattam és az Artemisz bottal átszúrtam a testét a szívével együtt. Nem szenvedett sokat, mert szinte azonnal szörnyet halt és nem sokkal később semmivé tört szét. Ezután az épülethez teleportáltam, ahol a döbbent arcokon kívül nem láttam mást. Az ellenség felszívódott, mintha ott sem lett volna sohasem, azonban mi mindannyian tudtuk az igazat.
*~*~*~*
 Két nap telt el a Nagy Harc óta és kezdett minden normalizálódni úgy ahogy előtte megszokhattuk. Azonban történt egy kis változás is. Nekem már többé nem volt helyem az akadémián, így reggel minden cuccommal együtt indultam a főbejárat felé. Kat segített kiválasztani egy megfelelő ruhát, megy elegáns és hűen tükröző hercegnői mivoltom egy tiarával kihangsúlyozva. Az ajtóhoz érve nem lepett meg, hogy Christ és még néhány barátot láttam.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nélkülem bárhova is elmész? - Kérdezte a vámpírom és átölelve súgta a fülembe a következőket. - Tudnod kell, hogy már én sem maradhatok az akadémián, így megkérlek gyere velem haza.
- Haza? Nekem olyanom már nagyon régóta nincsen - mondtam egy kósza könnycsepp végigfutott az arcomon.
- Ez nem igaz. A te otthonod egy csodálatos és hatalmas ház, amit a szüleidtől örököltél még gyermekként. Oda szeretnélek most hazavinni, ha nem bánod.
- Nem dehogy, de a többiektől azért még elbúcsúznék - elengedtem és odaléptem Lukhoz és Camhez. - Nem is tudom mit mondjak srácok. Mindent nagyon köszönök nektek és sosem feledlek el titeket. Kérlek benneteket, hogy vigyázzatok Katre helyettem is.
- Megtesszük...hercegnő...Ezek szerint nem csak nekem nehéz így szólítanom....Ja tesó - mondták felváltva, majd mindketten szorosan magukhoz öleltek. - Mi köszönjük, hogy volt alkalmunk a valódi személyiséged megismerni.
- Dante, Dimitri és Rien igaz? Szóval....Nektek is szeretném megköszönni azt, hogy támogattátok Christiant, mikor szüksége volt rá. Nagyra értékelem.
- Nem tett semmit, Felség.
- Tényleg nem volt nagy dolog Dunken, de lenne valami amit mondani akarok csak kérlek hajolj közelebb - kivételesen megtettem amit kért, habár már előre éreztem, hogy megbánom. - Nagyon dögös vagy ebben a ruhában és roppant szép. Megértem, hogy miért szeretett beléd Black olyan hamar és remélem sokáig együtt maradtok. Szép párt alkottok és sok sikert a továbbiakban.
 - Köszönöm Dante. Sosem gondoltam volna ezt rólad, de sikerült a véleményemet megváltoztatnod rólad - mondtam és megöleltem, de csak kis időre. - Menjünk, mielőtt elerednének a könnyek.
- Legyen, de Katerinától nem búcsúzol el.
- Már megtettem, míg készültem.
 Mikor kiléptünk a bejárati ajtón akkor szembesült a mérhetetlen pusztítással, amit Carlos és teremtményei okoztak. Hát mit ne mondjak lesz mit helyrepofozni. Már a lefele menő lépcsőn jártunk, amikor hatalmas hangzavarra lettem figyelmes. Kat és a többiek hatalmas bőröndökkel közeledtek felénk és valamin nagyon vitatkoztak. Mikor mellénk értek értettem meg igazán a problémájuk lényegét. Egyikük sem akart minket elengedni, így mindannyian kiléptek és velünk tartanak az új élet felé.
 Remélem nem baj, ha én is veletek tartok Hercegnőm? Különben meg ki védene meg téged a rád leselkedő veszélyektől?
- Örülök neked Vadász, hogy csatlakozol hozzánk. Sokat jelentesz nekem - mondtam hangosan, mire mindenki abbahagyta a szócséplést.
 Köszönöm. Remélem rászolgálok a bizalmadra.
 Azt meghiszem.
 Ezután még órákig gyalogolhattunk volna, ha nem teleportálunk egymás kezét fogva a kastényszerű építményhez. Ez volt szüleim öröksége, amit nem kellett senkinek sem megmondani, mert éreztem. éreztem az épületből áradó mágia és szeretet erős jelenlétét.
- Gyönyörű...erre nem is tudok mit mondani. Olyan, mintha ez az elmúlt 16 év el sem telt volna.
- Tudom. A szüleid kérésére egy burok veszi körül, így rajtunk kívül nem látja más, amíg be nem költözöl - mondta Christian mögém állva és egy csókot nyomott a hajamba. A többiek is csak bámulni tudták, így mi ketten bementünk és birtokba vettük a családi örökségem.

 Vége

Lisa öröksége

2014. 05. 04.

3.évad 14.rész -Enyém lesz, bármi áron

Bocsánat a késéért, de jövő héten vizsgáim lesznek és arra kell készülnöm.
Igyekeztem a legjobban megírni és ezúton szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy még egy rész lenne a történetből. Amennyiben van igény egy végső Lisa-Chris élettel kapcsolatban, akkor azt még közzéteszem, ha szeretnétek. Ha nem, akkor nem.
Szóóóval nem is húznám tovább, jó olvasást kívánok hozzá.
Ui.: Már előkészülőben van a következő blog, ám a címe még titok ;)

Chris szemszöge:
 Csak egy éles sikítást hallottam Lisától amit elsőre nem értettem, de siettem a hangforráshoz. Tudtam, hogy bajban van, ám ezzel csak akkor szembesültem, mikor odaértem hozzá. Ugyan ablakot kellett érte törnöm, hogy bejussak, de nem érdekelt. Csak egy számított. végre mellette legyek és megóvjam. Szemeit a könnyek homályosították, amit a falakból kilépő arc nélküli  árnyak magukba szívtak. Lélekmardosó látványt nyújtott a kisírt szemű, törékeny és hatalmas boszorkányom, de nem akartam tovább tetézni bajait.
- Mi történt Szerelmem? - kérdeztem, miközben magamhoz húztam. Nem válaszolt, csak csendben zokogni kezdett az egyenruhám zakójába. Nem kérdeztem tőle többet. Kezem a hajamra simítottam és egy aprócska csókot nyomtam bele. - Minden rendben nincs itt semmi, ami ártani tudna neked - mondtam neki és a hatalmammal eltöröltem Carlos démonait. Ezután kibontakozott a karjaimból és körülnézett, ám mostmár nem látta az árnyakat sehol sem. Értetlenül meredt rám, ám gondolatait tisztán hallottam. Mert csak nem bolondultam meg ha egyszer láttam azokat.
- Nem vagy bolond Elisa. Biztos csak a rémálmod egy kivetített jelenete volt, amit te a valóságnak érzékeltél.
- Ez nem igaz! Azok a valamik igenis élnek és annak a faszinak a hangját követik, aki bántani szokott - mondta és a végén elsírta magát.
 Egy pillanatra sem emelte fel a fejét, mert nem mert rám nézni. Én sem erőltettem semmit, így a haját kezdtem simogatni és közben egy altatót duruzsoltam a fülébe.Láthatóan megtette a hatását, mert szemei lassan, de biztosan lecsukódtak. Ekkor egy nem kívánt személy is betette a lábát a szobába és kérdőre vont.
- Mit tettél vele? - Kérdezte Conor ingerülten és nem kis aggodalommal a hangjában. Szívemet valami újfajta érzés kezdte marni.
- Csak nem bajod van velem? Segítek neki újjászületni, ha annyira tudni akarod, ám ha az utamba kerülsz kíméletlenül eltiporlak.
- Figyelmeztetlek, ha vámpírt csinálsz belőle megöllek és akkor már Ő sem állíthat meg.
 Bólintva jeleztem, hogy megértettem a mondandóját, azonban nem érdekelt.  Az ablakpárkányra léptem, megidéztem ébenfekete szárnyaim, majd ellöktem magam onnan. Széles és hatalmas szárnyaimmal alig csaptam hármat máris a tetőn voltunk. Letettem magunkat és szerelmem az ölembe húzva csodáltam egy kicsit. Hosszú ideje volt már a sötétbe burkolózva, aminek lassan kezdtük megfizetni az árát. Hiába mondtam volna el neki a teljes igazságot nem tudta volna feldolgozni és végleg elvesztem, ám ennek most véget akartam venni. Fejét kissé hátrahajtottam és ajkaimmal selymes bőre felé hajoltam, hogy megtegyem azt amit kell. Nyelvemmel egy apró csíkot húztam, majd megnőtt szemfogaim nyakába merítettem és szívni kezdtem a vérét. Édesebb volt mindennél és a mámorba repített, ahonnan csak akkor tértem magamhoz, mikor mocorogni kezdett. Erősebben fogtam, hogy ne okozzon magának nagyobb bajt, mint amibe beleesett és még utoljára szívtam egy erőteljeset. Élettelen teste a karjaimba pihent és csak remélni tudtam, hogy a soron következő tettemmel nem kések sokat. Bal karomat az ajkamhoz emeltem és megharaptam, majd szívtam egyet belőle és vérrel teli számat az övére tapasztottam. Nem reagált rá egyből, de kis idő elteltével nyelni kezdett és kinyitotta szemeit, aki most élénk kéken csillogtak vissza a Hold varázsos fényében. Elsőre talán üresnek és élettelennek nézte volna bárki aki arra jár, ám én tudtam, hogy mostmár újra velem van. Apró hófehér kezét az arcomhoz emelte és kimondta az egyetlen szót, amit már oly' régen hallottam tőle.
- Démonom? - kérdezte hitetlenkedve ízlelgetve a szót, majd feltornázta magát ölő helyzetbe. Szemeiben megjelentek az öröm első könnyei.
- Hiányoztál Szerelmem - feleltem és megcsókoltam. Édes ajkai óvatosan érintették az enyémeket, ám azokkal vadul kaptam a párja után. Idilli pillanatunk egy fegyver kakasának kioldódó hangját, így mindketten odakaptuk a fejünk. Conor állt az épülethez tartozó torony lapos tetején és a Bloody Rose-ját nekem szegezte.
- Mit tettél vele? Két vámpír szagát éreztem meg, de nagyon remélem Őt legalább nem tetted azzá, amivé soha nem válni önszántából.
- Conor....Ne bánt Christ! Ő az én démonom - mondta Lisa elém lépve, majd összecsuklott.
- Ez valami ostoba vicc, ugye?
- Nem. Ő egy angyali teremtmény, akit nekem szánt a Hold. Ő a Hold utolsó és egyetlen lánya, aki egyben a jegyesem is, már ha Lisa is így akarja.
 Nem vártam meg a reakcióját, csak elindultam Amielával a menedék felé, ahova Dantét és Dimitrit hívattam. Egyikük sem tudta miért kell a menedékként szolgáló régi renovált épülethez menniük, de megtették amit kértem. A karjaimban édesen szuszogó ártatlan lány, de tudtam, hogy hamarosan szenvedni fog, amikor is visszatérnek az emlékei. Lassan megérkeztünk a házhoz, ahol a két legerősebb vámpír állt az ajtóba és várt. Várt arra, hogy megérkezzünk, ám mikor megláttak minket elcsodálkoztak.
- Ő lenne a Hold hercegnője? Pont ő, aki annyi bosszúságot okozott mindenkinek? - Hüledezett Dante, miszerint kénytelen lesz behódolni a menyasszonyomnak.
- Ezt majd bent megbeszéljük, de most melegre és nyugalomra van szüksége - mondtam és átléptem a küszöböt.
 Bent kellemes sötétség fogadott, ami egy kissé megnyugtatott, ám nem sokáig marad ez így ugyanis megérzek egy nem odaillő szagot. Ahelyett, hogy kérdőre vonnám a "haverokat" teleportálom magam egy eldugott és védett szobába, ahol Lisa ájult testét leteszem az ágyra. Szívesen öltöztetném át normálisan, de nem akarom kihasználni jelenlegi állapotát, így egy hálóruhát varázsolok rá, majd leülök az ágy végébe és gondolkozóba esek. Itt van Carlos, még ha nem is öltött eddig testet, de biztos nagyon közel van. Nem merészkednének az árnyai ilyen közel egy ekkora hatalommal bíró teremtényhez. Ahhoz nem elég erősek, vagy... Mi van, ha Carlos mentálisa meggyengítette Elisát, hogy ártani tudjon neki? Lehetetlen, ahhoz nem elég erős - morfondíroztam el ezen, miközben nyöszörgésre lettem figyelmes. Fejemet a hang irányába fordítottam és megláttam az éppen ébredező újjászületett angyali boszorkányt. Szemei egyből kipattantak és még mindig élénk kéken csillogtak, melyek tisztábban voltak minden égi kéknél. Ijedten mászott hátra az ágyon, míg bele nem ütközött a falba és hatalmas szemekkel nézett rám, majd kérdésekkel bombázott.
- Hol vagyok? Mi vagyok és mit tettél velem?
- Nyugodj meg, kérlek és mindent elmagyarázok....
- Azt el is várom, és neked miért vannak szárnyaid? Mi vagy te valójában? - Folytatta, majd lehajtotta a fejét, ám nem maradt sokáig úgy, mert észrevette a ruháját és elpirulva kezdett újra kiabálni kicsit fojtott hangon. - Mi ez rajtam? Ugye nem te öltöztettél át vagy mégis? Kérlek mond, hogy csak rosszul gondolom!
- Éppenséggel nem gondolod rosszul, mert én öltöztettelek át, de higgy nekem semmi olyat nem tettem, amivel kényelmetlen helyzetbe hoztalak volna. Nem emberi módon cseréltem rajtad ruhát, hanem varázslattal, szóval.... - folytattam volna, ha ajkait nem tapasztja az enyémekre. Szenvedélyesen és mégis óvatosan csókoltam, amit az ő vadsága miatt nehéz volt tartani. Nyelveink dominanciáért küzdöttek, míg kezeink felfedezőútra indultak egymás testén. Csak levegőhiány miatt váltunk el egymás ajkaitól. ám az a rövidke pillanat is kínszenvedés volt számomra.
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém, én csak... - most én nem hagytam kimondani szavait, mert sóvárogva estem édes ajakira. Óvatosan végigdöntöttem az ágyon és fölé kerekedve folytattuk tovább a csókcsatánkat.
 Kérlek ne - suttogta erőtlenül, mikor egyik kezem a hálóinge széléhez vezetve elkezdtem azt felhúzni. - Még ne. Nem akarlak megbántani, vagy csalódást okozni...Én....Sajnálom.
 Ne haragudj, nem akartam erőltetni - válaszoltam, majd  kezeim és ajkaim elhúztam tőle. Kicsit megemelkedtem róla, lejjebb csúszom, hogy fejem a mellkasára tudjam tenni. Szíve gyors ütemben dobogott és mosolyt csalt az arcomra, hogy ezt csakis miattam. Egy idő után normalizálódott szívverése, majd egyenletesen szuszogva elaludt és nem sokkal később én is követtem őt.

 Már lassan a délután végét járjuk és itt állok Carlos koporsója felett Kylelal. Idétlenül vigyorog hiszen tudja, hogy tudom ki is ő valójában. Előhúzom a tőrömet az övemre erősített tokból, az egyik kezem a koporsó tetejére helyezem és átdöföm rajta a tőrt. A vérem spriccelve tör elő, majd folyik be egyenesen a fa résein a "kedves" rokonhoz.
- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megadod magad, unokaöcsém. Csak nincs köze mindennek ahhoz a fattyúlányhoz?
- Hagyd őt békén ez csak a kettőnk dolga - felelem, majd kihúzom a tőrt és távozok.
 Visszamegyek a szállásra, ahol Lisa is van és megvárom míg lejön az emeletről. Addig a két vigyázóval beszélek és kifaggatom őket, hogy mit tudnak Kyleról és a családjáról. A válaszukat szinte sejtettem: Semmit. Soha nem hallottak róla vagy róluk, de megígérték, hogy vigyáznak a menyasszonyomra, míg vissza nem jövök hozzá. Még gyors felmentem az emeletre és egy garnitúra váltásruhát tettem az egyik székre, hogyha felébred át tudjon öltözni, majd távoztam. Visszateleportáltam a Vadászszállásra és egyből a dolgozószobámba mentem, ahol az ikrek fogadtak.
- Minden rendben lesz vele? Tudod, hogy te vagy számára a múlt, a jelen és a jövő és ha magára hagyod végleg elpusztíthat mindent.
- Mindennél jobban szeret és ezt ne felejtsd, mert ha igen abba mindannyian belehalhatunk.
- Jól van tudom, de csak így tudom megvédeni, ha távol tartom a baj forrásától. Ti ezt nem érthetitek....
- Dehogynem! Nem csak Lisa képes olvasni mások érzéseiben és a pajzsa sincs mindig fent - mondták felváltva az ikrek.
 Már csak percek kérdése volt és rég nem látott rokonom újra feléled és elindul megkeresni az egyetlen olyan személyt, aki megölheti. Kyle szobájához sétáltam Cammel és Lukkal együtt és ott vártuk, hogy hőn szeretett nagybátyám végre feltámadjon, hogy aztán véglegesen végezzek vele. Nem kellett sokat várnunk, mert a vérnek hála gyorsabban tért magához, mint azt számítani lehetett. Mondhatni kecsesen tornázta magát ülő, majd álló helyzetbe és megvetően, gúnyosan nézett végig rajtunk.
- Olyan jó újra élni ennyi év után. Már azt hittem soha nem történik meg eme csodás pillanat - mondta negédesen, majd hozzátette - Sajnálom, de mennem kell, hogy megtaláljak egy számomra fontos személyt.
- Te innen nem mész sehova - mondtam határozottan és egy tűznyilat lőttem felé, ám mielőtt az célt ért volna Lukas ugrott elé. - Te meg mi a francot csinálsz?
- Nem teheted, Christian. Sajnálom.
- Okos fiú. Védd csak a gazdád! - Mondta a fülébe, de úgy hogy Cameronnal mi is tisztán hallottuk.
- Mégis mit jelentsen ez, Walker? Eladtad a lelked ennek a dögnek?
- Nem, de ha kell majd Cameron bátyám felvilágosít erről. Most pedig hagyjatok magunkra.
 A dühtől szinte meg sem bírtam szólalni, ám büszkeségem miatt nem vettem tudomást a feltevésről csak kiviharzottam a szobából. A folyosón alig tettem meg pár lépést, mikor már törni-zúzni kezdtem az utamba kerülő szerencsétlen tárgyakat. Nem hagytam mást magam mögött, mint a pusztítás első jeleit. Azonban még ott csengett a fülembe Carl egy felém küldött telepatikus mondata: "Az enyém lesz, bármit teszel is még ha meg is kell ehhez ölnöm ŐT."