3.évad 5.rész - Majdnem vízbe fúlt boszi

Rettentően sajnálom ezt a sok késést, de sajna a iskolába ahova járok, ott a félév zárás nem jelenti azt, hogy egy ideig nyugtunk lesz. Sajnos a jegyeim sem éppen fényesek, és nekem ez a félév már nagyot számít. Úgyhogy előre is szeretnék elnézést kérni TŐLETEK, hogyha nem mindig tudom hetenként hozni a friss részt.Viszont kárpótlásul nagyon hosszúra írtam a fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog és megleptek néhány komival :D
Nem szeretem húzni az időt, úgyhogy jó olvasást a részhez.

♥ Ti vagytok a legjobb olvasók ♥

Elisa szemszöge:

 Chris karjaiban ébredtem, amit nem igazán értettem hogy hogyan kerültem oda. Arra még emlékeztem, hogy mellette aludtam el, de onnantól csak fel-fel villannak az emlékek. Egy lány arc nélkül, egy angyal és egy csomó gyerek, akik félnek tőlem. Aztán ott van még az a fura alak, aki ismeri vagy ismerte anyámat és mégis meg akart ölni. Nem éppen vidáman keltem, és a mellettem békésem szuszogó srácot sem akartam felkelteni, így elteleportáltam mellőle az ágy végébe. Erre mozgolódni kezdett és nem sokkal később mögöttem állt átkarolva a derekam. Vámpír létére rohadt gyorsan mozog, főleg hogyha aludnia kéne még - gondoltam.

- Hova mész? - kérdezte kómás hangon és a nyakamba puszilt.

- Mennem kell...Neked meg aludni kéne. Mit mondanának a többiek, ha egy morcos és nyűgös vezető állna eléjük? - mondtam neki.

- Azt, hogy nem érdekelné őket. De arra még mindig nem válaszoltál hova mész. Szeretném, ha még maradnál.

- Tudom, de nekem dolgom van és azt is tudod miféle. Ennek ellenére szeretnél itt tartani?  Nem akarhatod, hogy kitudódjon az, hogy az egyik felügyelő kicsapongó.

- Nem is vagy az - mondta és egy vékony csíkot húzott a nyelvével a nyakhajlatomba. Ledermedtem, mert aki ezt a legutóbb megtette kis híján megölt. - Mi történt?

 Kibontakoztam az öleléséből és felé fordultam, majd megszólaltam: - Ne haragudj, de mennem kell, már így is késésben vagyok. - mondtam és már az ajtóhoz is léptem. Még vettettem rá egy utolsó pillantást, majd teleportáltam.
 A Kattel közös szobában landoltam, gondolván nem lenne túl feltűnő a kimaradásom, főleg ha ő még alszik. Sajnálatos módon eme tervem felsült szinte azonnali hatállyal mikor Katerina elém lépett. Tekintetében volt némi csalódottság, izgalom és rémület, de jobbára kíváncsiság vezérelte ezeket az érzelmeket. Az ágyam felé kezdett terelgetni és parancsoló arckifejezéssel leültetett, majd mellém telepedett és megszólalt.
- Na akkor ki vele! Mi történt közted és Chris vagy Conor között?
- Semmi, Conor nem tud viselkedni sok vámpír közt, mert veszélyeztetve érzi magát. Chris meg nem is tudom....miért talán elment tegnap este a partiról? - kérdeztem ártatlanságot színlelve.
- Aha nem sokkal azután, hogy ti elmentetek. Aztán küldött Camnek egy üzit, hogy későn jön vissza, mert ki akarja szellőztetni a fejét, vagy mi. Én hajnalig volta Cammel és nem hallottuk, hogy visszajött volna, habár....
- Mi habár, Kat? Mondjad már!
- Egyszer valami furcsa nyöszörgést hallottunk a szobája felől, majd csend lett. Később valaki átkozódott és üvöltözött, de nem tudom kicsoda, viszont lenne egy tippem. Elmondod te, hogy hol töltötted az éjszakát vagy találjam ki én?
- Jó rendben. Chrisnél éjszakáztam, de nem csináltunk semmit. Igazából nem is emlékszem mi történt pontosan, de biztos nem az, amire te gondolsz. Ott aludtam, mert sétálás közben volt némi gond és nem engedte, hogy a saját ágyamban aludjak. Aztán rémálmaim voltak és annyira emlékszem, hogy reggel felkeltem..
- Értem és minden rendben van?
- Aha most már, csak megint előjöttek azok a hülye rémálmok. Figyu kellene egy kis segítség a Valentin-napi bál leszervezéséhez és a ruha választáshoz, megoldható lenne?
- Igen, igen, igen, igen.......Végre! Elmegyünk vásárolni, ráadásul ruhát a bálra. Szuper - lelkendezett és végig tapsikolva ugrándozott.
- Kat, Kat....Hallod nyugi. Mennem kellene, mert mindjárt jönnek a többiek, és el kéne addigra készülnöm - mondtam neki és beslattyogtam a fürdőbe.
 Gyorsan leöltöztem és beálltam a zuhany alá, majd megengedtem a forróvizet. Csak ekkor tűnt fel, hogy eddig mennyire hideg lehettem, mert a víz szinte tűként érintette a bőrömet. Miután átmelegedtem a forró zuhatag alatt, gyorsan lemostam magamról a tegnap történtek emlékeit és kiszálltam a víz alól. Szárazra töröltem magam, felvettem a ruhámat és megszárítottam a hajam, majd feltettem egy kis sminket és késznek nyilvánítottam magam. Kilépve a fürdőből egy izgatottan válogató Katet találtam a szobába, aki nem tudta eldönteni mit vegyen fel, így segítettem neki. Ezután teleportálam a főbejárathoz, ahol egy igencsak ideges Conor várt rám. Rám nézett és szemébe - hasonlóan Kat tekintetéhez - az övében is sok minden látszott. Megbánás, reménytelenség, idegesség és düh a késésem miatt, aminek hangot is adott, habár szerintem elég volt csak a gondolatait megnéznem, amit ő is észrevett és még ingerültebb lett.
- Nem hiszem, hogy nem tudsz sehova sem időben érkezni. Le merem fogadni, most sem a szobádtól jöttél, igazam van?
- Nem Conor, nincs igazad - mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. - Itt aludtam, csak levittem este még Vadász sétálni, van ezzel valami gondod?
- Ezzel nincs, csak azzal van, hogy felelőtlen vagy. Nem veszed észre, hogy az orrodnál fogva irányítanak az érzéseid?
- Nem, mert ez nem igaz. Engem nem lehet vezetni, mert lehetetlen. Ezt neked is tudnod kéne, vagy szeretnél egy kis erőbemutatást? - kérdeztem mire félelem csillant a szemében.
 Nem törődök az érzéseivel, mert megsértett és ez bizony megtorlást követelt a részemről. Megemelkedtem, ahogy az erő teljes mértékben átjárt, mire a falak remegni kezdtek, az ablakok a keretekben berezonáltak és megrepedtek, majd egy erős kart éreztem meg a vállaimon. Nem túl erősen, de visszanyomott a földre, miközben megpróbált lenyugtatni. Megfordultam és egy kissé hamiskásan mosolygó Drew nézett vissza rám, de még ő sem tudta elnyomni a bennem dúló haragot Conor iránt.
- Mi lenne, ha ezt a kis nézeteltérést a többiek érkezése után beszélnétek meg? - kérdezte komolyan.
- Anarchia, vagy rosszabb - mondta Conor.
- Egy: Mi lenne, ha maga nem szólna bele a dolgaim elintézésébe? És kettő: Conor, hozzád senki sem szól, úgyhogy kussolj, míg szépen mondom - vicsorogtam a társaságra.
 Néhány tizedperc leforgása alatt változtattam meg a mimikámat bunkózós nagylányéból, rendes és kedves emberévé. Drew és Conor csak álmélkodva figyelte a hangulatváltozásomat, de nem mertek ezek után hozzám szólni. Szerencsére, vagy inkább nem, de mindenki épségben visszért és a legtöbbjüknek a feje tele volt kellemes és kellemetlen gondolatok tömkelegével. Miután az utolsó nappalis is átlépte a főbejáratot a két megszeppent férfi vámpírvadásszal az oldalamon felmentem Mr Shwan irodájába.

~*~*~

 Nagyjából 2 hét telt el a többiek érkezése óta, de mintha ezer évet lettek volna távol. Az első néhány nap még azzal telt, hogy mindenki élmény beszámolót tartott, amit, Kattel kissé szomorkása és kissé vidáman hallgattunk. Szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk, de nekünk talán sokkal jobban telt el az a két hét, míg nem voltak zavaró tényezők a közelünkben. Megvolt a félév zárás is még a Valentin napot megelőző héten, és annak az osztálynak kellett díszíteni, berendezni a báltermet, amelyik a legrosszabban teljesít. Mondanom sem kell, a miénk lett ez a nemes, mivel a divatmajmok eléggé lehúzták az átlagunkat, de ez van.
 A rendezvényt péntekre szerveztük, hogy akinek kell legyen ideje józanodni, vagy kifogást gyártani, ha olyat tesz amit nem is akart volna. A osztály egész héten serényen dolgozott - legfőbbképp délutánonként, - én meg állandóan álmos voltam, amit nem is akartam palástolni. Ez pontosan azt jelentette, hogy egész héten bunkó voltam mindenkivel, és állandóan elrontottam a rám bízott feladatokat. Ezt egy idő után megunták, így csütörtök délután már nem kellett a díszítéssel bajlódnom, csak annyit kértek, hogy szóljak, ha valami nem jól áll. Szívesen tettem eleget ennek a kihívásnak és kissé gonosz módon kicsesztem Meredithékkel, mikor már kezdett a nyávogásuk az idegeimre menni.
- Meredith...Ott - mondtam és a terem egyik sarkában lévő drapériára mutattam, mire nagy nehezen odavánszorgott. - Igen az. Na, az nem jó, túl ferde az egész.
- Lisa, ha csak ugráltatsz, akkor nagyon megbánod arra mérget vehetsz - mondta ingerülten, mire megértően bólintottam, majd hozzátette. - Így jó lesz már?
- Igen, jó, de akkor, ha nem bánod akkor én megyek - mondtam és oldalazni kezdtem a kijárat felé.
- Persze menj, mielőtt még felrobbantasz valamit - mondta gúnyosan, mire a képébe röppent egy morfix golyó. - Áááá.....Mi a fene ez? Pfuj...ez undorító.
 Magamban nevetve hagytam el a helyiséget és indultam a szobám felé. Épp egy használaton kívüli terem előtt jártam, mikor megláttam Conort. Elég viharverten nézett ki, és hozzá társult még némi sápadtság is, amit nem tudtam hova tenni. Közelebb mentem hozzá, és ekkor vált világossá számomra a "miértek" oka. Szemei kezdtek vörössé válni, bőre most már természetességgel volt fehérebb, mint az átlagé és látszott, hogy kezdenek megnőni a szemfogai is. Erősen megfogtam a karját és berángattam az üres terembe, majd magunkra zártam az ajtót.
- Conor mi bajod? Mármint azon kívül, hogy gyorsabb az átváltozásod folyamata.
- Kell...Innom..kell....Vért kell innom, MOST! - mondta, majd rám nézett és vérben forogtak. Mondhatnám, hogy megijedtem, de nem, mert nem ez az első ilyen este.
- Te is tudod, hogy nem lehet. Ha a többiek megtudják mi vagy, akkor kitörnek az indulatok, hogy Edward igazságtalan.
- Nem érdekel, nekem vért kell innom, vagy mészárlás lesz - fenyegetett, de tudtam, hogy üres szavakkal dobálózik. Innen nem tud nélkülem kimenni, márpedig én nem hagyom, hogy ilyen állapotban a többiek közé menjen.
- Nem mész innen sehova....
- Elisa te az életeddel játszol, remélem tudsz róla.
- Nem mert nem azt teszem, de baromarc. Segíteni próbálok, ha nem tűnne fel. Van egy aprócska ajánlatom számodra. Megengedem, hogy igyál a véremből, de csak egy feltétellel....Ennek köztünk kell maradni!
- Talán nem akarod, hogy a "kedves" vámpírod megtudja, hogy rajta kívül más is iszik belőled?
- Nem erről van szó, hanem arról, hogy hogyan tudod magad nem lebuktatni. Chrisnek, Katnek és a többieknek nem kell erről tudni, értve vagyok? - kérdeztem meg nyugodtan, holott belül ezerrel tiltakoztam magam ellen.
- Igen, köszönöm - mondta, és magához húzott egy ölelésre.
 Egy ideig hagytam neki, aztán kezdett nagyon hosszúra nyúlni az egész, így megpróbáltam ellökni magamtól, de nem jártam sikerrel. Kezdtem bepánikolni, amikor a fülemhez hajolt és belesuttogta: Sajnálom. Aztán belém merítette éles agyarait és ösztönösen szívni kezdte a véremet. Pár másodperc leforgása alatt nyomott neki a szemközti falnak, hogy ne nagyon kelljen tartania. Ahogy egyre több vért ivott ki belőlem úgy gyengültem én, mint ahogy viharos szelet felváltja a nyugodt légmozgás. Tudtam jól, hogy nem fogja abbahagyni, így egyik kezemet a hajába csúsztattam, hátha sikerül a hajánál fogva elhúznom onnan, de nem sikerült. Egy pillanatra válik el a nyakamtól, hogy rám nézzen és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy a szoba másik felébe tudjam "küldeni". Lábai felmondják a szolgálatot és most az egyszer, de engedek a félelemnek, ami lelkem mélyén lapult ezidáig. 
 A seb, amit okozott már elkezdett begyógyulni, így megpróbálom összeszedni magam. Az újonc vámpírka is visszatért normális ember mivoltába. Tekintete kissé zavart volt, egészen addig, míg meg nem látott remegve a földön a falhoz simulva. Egyből felállt onnan, ahova küldtem és öblös léptekkel közeledett felém, mire még szorosabban simultam a falhoz.
- Ne, kérlek...Nem foglak bántani, esküszöm - mondta alig hallhatóan.
- Ne...gyere....a közelembe - mondtam tagoltan, hátha nem értené meg egyből. - Meg akartál ölni, he?
- Nem dehogy, én csak...
- Te csak mi? Elvesztetted a fejed? Komolyan kezdesz egyre jobban lesüllyedni arra a szinte, ahol azok vannak, akiket meg kéne ölnöd - mondtam vádlón és felálltam, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. - Remélem elegendő vért szívtál magadba, mert a nem hinném, hogy legközelebb leszek ily' kedves, ha érted mire célzok - fejeztem be és kiléptem az ajtón.
 Kissé legyengülten lépkedtem a szobám felé, ahol végre sikerült lepihennem. Ez sem tartott sokáig, mert Kat teljes erőbedobással landolt rajtam. Nyekkentem egyet, mikor sikerült lelöknöm magamról és végre vehettem egy mély levegőt. Felültem és érdeklődve néztem Katre, aki pattogott mint egy Duracel-nyuszi. Nagyon fel volt pörögve, amit nem értettem, hisz csak holnapra vártam ezt az idegességet. Szó mi szó holnap megyünk ruhát venni, mert annyi ihletem nem volt, hogy legalább az ő ruháját megcsináljam, nemhogy kettőnkét.
- Na mi történt, királylány? - kérdeztem mókásan, hiszen Cam mindig így szólítja.
- Ja semmi, csak már várom, hogy menjünk vásárolni. Te nem?
- De, dehogynem, csak kicsit hosszú napom volt. Lehet, hogy most az egyszer te viszed Vadászt sétálni? Nem igazán érzem magam jól, és nem akarom a többiekre a frászt hozni.
- Rendben, de akkor sem értek veled ebben egyet. Ugye elmondod, ha visszajöttünk? - kérdezte mire bólintottam. Válaszol csak rántott egyet a vállán és távozott a szobából Vadásszal együtt.
 Bevonultam a fürdőbe a pizsamámmal együtt és leöltöztem. Közben megengedtem a kárnál levő csapot és a lehető legmelegebbre állítottam a víz hőfokát és szórtam bele némi fürdősót, meg egy kis erőkiegészítő port, melyet még annak idején, mikor idekerültem készítettem először. Miután megtelt a kád a kívánt hőmérsékletű vízzel beszálltam oda. A forróság tűként hatolt át bőrömön, de ezafajta érzés kellemes volt és jól esett, így észre sem vettem, hogy elmerülök a habokban. Csak arra lettem figyelmes, hogy valaki kihúz a vízből és keltegetni kezd. Mondjuk arra sem emlékszem, hogy elaludtam volna, de sebaj.
- Lisa...Lisa....Ébredj fel...Kérlek csak most az egyszer ne légy makacs és tedd azt, amit kérek - kérte Kat sírástól eltorzult hangon. Nem akartam neki ellentmondani, így nyitogatni kezdtem a szemem, mire még egy erős kar fonódott körém.
- Ébredezek, látod.... - Na nem mondod Sherlock - gondoltam magamban és végre sikerült kinyitnom a szemem. Ekkor vettem észre, hogy testemet egy meleg és meglehetősen vastag takarószerű anyagba burkolták.
- Hál' égnek, hogy felébredtél. Már kezdtem azt hinni, hogy meghaltál - mondta Katerina, majd újra sírni kezdett.
- Én is örülök, hogy életben vagy, Szerelmem - suttogta egy bársonyos hang a fülembe és ekkor leesett a tantusz. Aki elhúzott Kat mellől és megfogott, az nem más volt, mint Christian. Mosolyt erőltetve magamra felé fordultam, hogy lássam az ő arcát is. - Tudod a frászt hoztad ránk az előbb. Életemben nem féltettelek ennyire, mint az előző fél órában.
- Mi történt pontosan? - kérdeztem vissza. - Csak az rémlik, hogy elmerülök a kádban, de még feljöttem a víz felszínére. Vagy nem?
- Nem....Kat húzott ki onnan, és hívott ide minket, hogy segítsünk neki visszahozni téged - magyarázta Cam. - És volt egy mélyebb vágás a csuklódon is, amit nem értek, illetve az orrodból is folyt a vér. Vagyis pontosabban terült, mert a  víz alatt voltál.
- Cameron ha ez mind igaz amit elmondtál, miért nem vagyok véres?
- Kat...mire ideértünk kiszedett onnan, leengedte a vérfürdőt és lemosott tiszta vízzel. Amit elmondtam, azt is Kattől tudjuk, csak ő most nincs olyan állapotban, hogy elmondja neked.
- Értem, akkor ha leszel szíves elengedsz, Chris?
- Nem és nem. Soha többé nem engedlek el. Viszont nekünk mennünk kellene, de attól még visszaviszek a hálóba - mondta és menyasszony módjára ölbe kapott és becipelt az ágyamhoz. A törölközőt utolsó mentsvárként öleltem mezítelen testemhez. Amikor Chris lerakott az ágyra a kezem után nyúlt, hogy elvegye a törölközőmről, de nem engedtem neki. - Nem foglak bántani, csak segíteni akarok, de ha nem, hát nem. Tessék el is van intézve az egészet, úgyhogy nyugodtan elengedheted szegényt.
- Nem hinném, hogy szeretnék villantani - mondtam hamiskás mosollyal az arcomon. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta a kijelentésem után, így elengedtem a a "rongydarabot". Ekkor megértettem, mire célzott, hiszen most már nem voltam mezítelen, hanem egy rövid ujjú kék nadrággal és egy meleg zokni, amin két pompon volt. - Köszönöm, de mennetek kell és tudok magamra vigyázni.
- Biztosan? - kérdezték a fiúk egyszerre, mire bólintottam. Mindketten elbúcsúztak tőlünk egy-egy puszival, majd elhagyták a szobát.
- Mondtam, hogy nem kellene magadra hagyni téged, erre te.....Meg akartál fulladni? Mit gondoltál, he?
- Kat én rettenetesen sajnálom, de tényleg jól voltam és vagyok is. Nem értem hogy történhetett meg, de az a fő, hogy bárki is akarta nem jött össze neki. Tudnia kellett volna, hogy egy boszorkányt nem lehet vízbe fojtani. A történtek miatt ne ostorozd magad, mert lehet akkor is megtörtént volna, ha itt vagy. Különben, holnap hogy akarsz ilyen hangulatban ruhát vásárolni? Ha most azonnal nem jössz helyre nem megyek veled, oké? - kérdeztem és egy gondolattal töröltem az emlék legrosszabb részeit az estéről.
- Igen és hidd el bánt a dolog, de már jól vagy. És holnap elmegyünk veszünk pár gyönyörű ruhát és a többieket a sárga irigység fogja tőlünk kerülgetni - válaszolta vidáman. Bólintottam, majd mindketten nyugovóra tértünk.

3.évad 4.rész - Rémálmok hálójában

Remélem tetszeni fog mindenkinek az új rész és megszántok néhány kommenttel.
Az előző résznél is szomorúan vettem tudomásul, hogy nem igazán jött komment, amiből arra következtetek, hogy nem tetszik a történet. Szeretném, ha leírnátok mit szeretnétek változtatni az eseményeken esetleg kinyilvánítanátok nemtetszéseteket.
Előre is nagyon köszönöm és remélem a következő fejezetet sikerül majd olyanra megírnom, hogy mindenkinek tetsszen.
Jó olvasást a fejezethez!

 Miután magukkal ragadott az álmok világa, mintha kicseréltek volna. Egy teljesen más személyként tértem magamhoz, de nem a saját valóságomban. Itt mindent a sötét színek uraltak és sehol sem volt egy megközelítőleges támpont. Mozogni is alig bírtam és minden egyes mélyebb lélegzetvétel nehezemre esett. Megpróbáltam repülni, de a gravitáció csúnyán elbánt velem, így hasra vágódtam már az első kis emelkedés alakalmával. Ezután úgy döntöttem, hogy hagyom a csudába a lebegés bármilyen formáját és gyalog indultam el a feketeségben. Észrevettem, hogy a talaj egy kicsikét lejt, így egy újabb kísérletet tettem egy újfajta mágia bevetésével. Lánggömböket idéztem meg annak érdekében, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózva közlekednem. Ez be is vált, mert az előttem elterülő fekete homályt felváltotta egy kis meleg derengés, így ki tudtam venni, hogy egy szobában, vagy nagyobb helyiségben vagyok. Bútorok nem voltak csak egy végeláthatatlan hosszú szőnyeg és képek a falon. Elindultam az egyik irányba és magammal vonszoltam a fényemet is. Tudtam, hogy fel kéne ébredni, de nem ment, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy elszabaduljak ebből a pokolból. Nem mentem eleget ahhoz, hogy úgy tűnjön haladok is, mert a képek nem nagyon akartak változni. Sőt olyan volt, mintha a képek élnének és követnék minden mozdulatomat.
 Ezt az ötletem egyből elvettettem, mert ilyen még a mi világunkban sem léteik. Régen voltak olyan sötét mágusok, akik képesek voltak ilyen szintű mágiahasználatra, de tudásuk elveszett az idő folyamán. Nem is törődtem tovább a képekkel és elindultam egyenesen előre, mikor halk léptek kezdtek visszhangzani. Egyből megfordultam, de nem láttam senkit, így valószínűleg a saját lépteim zaja volt. Amikor újra elindultam ismét hallottam a halk léptek neszét, ám most csak egy apró alig pát milliméteres lebegést használtam, és a lábak dobogása tisztán kivehető lett. Gyorsítottam a mozgásomon és a fények többségét is levettem, hogy az illető ne lásson. Azonban ezzel azt értem el, hogy én sem láttam, így újra elővarázsoltam a gömböket. Amint magam elé emeltem egyből el is ejtettem, mert előttem egy arc nélküli nő jelent meg. Vagy 6 mértet hátráltam ijedtemben, majd a nő megszólalt.
- Ne félj - mondta mély torokhangon. - Testvér vagy?
- Nem, de mi vagy te? Ne gyere közelebb - mondtam, mikor elindult felém és kezeit felém nyújtotta.
- Én testvér, te testvér, két rokon - mondta, mint egy nyomorék és közvetlen előttem állt meg.
- Nem, nem, nem.....Te nem vagy senki, csak a képzelete szüleménye vagy.
- Miért? Barát vagy?
- Nem - üvöltöttem és felé lőttem egy gömbvillámot.
 Eltaláltam, minek következtében rendesen repült vagy 10 métert. A labda lyukat égetett a testébe, így pontosan láthattam, hogy hol találtam el. Pontosan a szíve alatti részt érte, ami látszólag meg sem kottyant neki. Tudtam, hogy a gömbvillámom egy kissé másabb mint azt a legtöbben ismerik. Az enyémnek van egy olyan tulajdonsága, hogy a találatot követően elkezdi marni az érintett tárgyat vagy élőlény szervezetét. Most is ez történt és az arctalan nő kezdett darabokra esni. Ám ekkor egy éktelen éles sikítást hallottam, és azt hittem beszakad a dobhártyám, de végül eltűnt és a hang is megszakadt.
 Lehunytam a szemeim, és elképzeltem magam egy vidámabb helyen. Valami olyasmi helyre ahol nem bánthat senki, süt a nap és boldogságra találok. És megtörtént a csoda, mert mikor újra kinyitottam a szemeim egy zöldellő mezőn voltam, ahol néhány gyerek játszott önfeledten,ó. Elindultam feléjük, hogy én is had szálljak be én is, de amint tettem egy lépést a gyermekek megálltak és az irányomba fordultak. Úgy néztek rám, mint valami földöntúli lényre. Szemük kikerekedett, szájuk tátva maradt, légzésük lassabb lett, ahogy egyre közelebb értem hozzájuk.
- Sziasztok - köszöntem kedvesen, mire arcuk meg sem rezzent, de folytattam - Én is játszhatok veletek? - kérdeztem, mire mindannyian sírni kezdtek, amit nem értettem.
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan, gyermekem - hallottam meg egy harsány férfi hangot valahonnan a hátam mögül. - Félnek tőled, mert más vagy. Egy torzszülött, egy démoni lény, és azok a szárnyak....
- Milyen szárnyak? - kérdeztem értetlenül, mivel tudtommal a szárnyaimat Don eltüntette. A hang irányába fordultam és egy nagyon fényes alakot láttam, akinek csak a körvonalai voltak kivehetőek.
- Azok kedvesem, amik a lapockáidból nőnek ki. Tudod ez egy isteni áldás, amit nem szabadna elfelejtened, de úgy látom mégis. Miért tüntetted el őket?
- Mert mindenki furán néz rám. Kirekesztenek a barátaim, és az ismerőseim. Ez különben sem áldás, hanem átok, és mindig csak ezt hallom. Mondja maga sosem akart csak egy egyszerű lény lenni? Egy mágus vagy egy mezei alakváltó?
- Gyermek.....még fiatal vagy és sok mindent kell még tanulnod az élettől. Én így élem a napjaim, és mert tőlem kaptad ajándékba azokat mérhetetlenül bosszantó, hogy nem fogadod el.
- Nézzétek...egy angyal! És egy fényes ember, biztos ő is angyal - suttogta az egyik fiú a többieknek.
- Én nem....ezek nem is valódiak - fordultam feléjük, de csak azt vettem észre, hogy az összes gyerkőc a szárnyaimat tapogatja.
- Ugye milyen aranyos a természetük? Nekik nem kell látniuk dolgokat, hogy hinni tudjanak. Te miért nem vagy ilyen?
- Mert én már nem vagyok gyerek. 17 éves vagyok és gyűlölöm saját magam, mert mindenki utál.
- De hát ez nem igaz! - csattant fel idegesen az illető. - Ott van neked egy olyan fiú, aki mindent megtenne azért, hogy boldognak lásson.
 Mire a mondata végére ért az ég teljesen elsötétült, és az idegen tovaszállt, mintha ott sem lett volna, ahol. A kölykök is eltűntek és egyedül maradtam. Jeges széllökések lettek úrrá a tájon és pillanatok alatt eltűnt a vidámság utolsó morzsája is. A hideg felkúszott a ruhám alá és azzal fenyegetett, hogy megfagyaszt. Néhány apró igézet hasztalan használata után, újra elővettem a régi módszert és egy melegebb helyre vágyódtam. Meg is lett amit akartam mert egy falakkal körbezárt helyre csöppentem. A helyiséget mindenütt láncok népesítették be, és középen egy alak lógott elzárva a környezetétől.
- Látom eljöttél meglátogatni. Ez kedves tőled Elisa Amelia Dunken. Pontosan olyan vagy, mint édesanyád.
- Ki maga és honnan tudja a nevem? - kérdeztem félelemtől remegő hangon.
- Ó......sokkal többet tudok rólad, mint azt te gondolnád. De kérlek gyere közelebb, hogy jobban láthassalak - mondta, mire testem megfeszült. Az agyam nem akart engedelmeskedni, de a testem másképpen vélekedett.
- Nem akarok közelebb menni magához. Mi maga és ami a legfontosabb, hogy ki maga? - kérdeztem, mire egy kicsit előrébb lépett a félhomályból.
 Testét rengeteg lánc tartotta fogva és nem egy helyen különös páncélszerű dolgok takarták. Az arcát nem láttam, de éreztem, hogy a negatív energiája teljesen átjárt. Félő volt, hogy egy egyszerű mozdulatával képes lenne megölni, ha közelebb engedem magamhoz. Hátrálni kezdtem és egyenesen beleütköztem a falba, ami őt felettébb szórakoztatott. Egy tőr jelent meg az egyik kezében, ami nem volt túl erősnek mondható, ám céljának ez is megfelelt. Az éles fegyvert egyből nekem szegezte és pár pillanat leforgása alatt felém hajította. Sikerült még idejében kikerülnöm, ám kihasználva figyelmetlenségem nekivágott a szemközti falnak. Fájdalmamban felnyögtem, de ő ezzel mit sem törődött és egyenesen szívem felé döfte a tőrt.
 Sikítottam és vergődtem, míg le nem fogott egy erős kar. Kinyitottam a szemem és egy rettenetesen aggódó szempár nézett vissza rám. Felültem, és szorosan Chrishez bújtam, aki védelmezően körém fonta karjait. A hátamat kezdte simogatni, mintegy megnyugtatás céljából ám nem járt sikerrel. Szemeim fájtak, így egyik kezemmel odanyúltam, hogy mitől és ekkor észrevettem, hogy patakokban folynak a könnyeim.
- Csss....Minden rendben van. Itt nem bánthat senki sem, mert én megvédelek.
- Te nem láttad azt amit, én. Meg akart ölni, de nem sikerült neki és megígérte, ha kiszabadul megkeres és beváltja ígéretét - mondtam. De attól még te sem védhetsz meg, amit nem látsz - gondoltam, mert kimondani nem mertem.
- Nyugodj meg, Angyalom. Nem fog senki bántani erre mérget merek venni - mondta határozottan, mire kirázott a hideg attól a gondolattól, hogy elvesztem.
- Ne...kérlek csak ezt ne ígérd! Nem akarlak leveszíteni, legalább te ne lépj ki az életemből - suttogtam alig hallhatóan, de ő mégis meghallotta. Szorosabban fogott, majd valami igézetet mormolt a fülembe és éreztem, hogy álmatlan álomba zuhanok.

Chris szemszöge:
 Alighogy elaludt forgolódni kezdett. Eleinte nem foglalkoztam vele, mert gondoltam nem találja a kényelmes alvó pozíciót, de tévedtem. Egészen addig én is "aludtam", míg fel nem ébresztett. Nem igazán értettem a dolgot elsőre, de mikor szinte kiszorította belőlem a szuszt tudtam, hogy baj van.
 Eddig egyszer vagyis inkább néhányszor aludtunk együtt, de ilyen helyzet csak egyszer volt eddig. Még ismeretségünk legelején, mikor apám összekötött minket és valami megtámadta álmában. Akkor jött először hozzám vigasztalásért és már akkor tudtam, hogy mi a baja. Nem mondtam meg neki az igazat, de megígértem neki, hogy kiderítem. Sokszor a tudás az ember legnagyobb ellenfele és támasza is egyben.  Felöltem az ágyon és rázogatni kezdte Lisát, hogy ébredjen fel, de nem ment. Ezután a sikertelen kísérlet után kicsiny fényt varázsoltam a szobámba. Ekkor észrevettem egy árnyaz az ágynak azon oldala felől, ahol Lia aludt. Fekete volt és mintha szárnyai is lettek volna, de az is lehet, hogy csak odaképzeltem az egészet.
 Azonban az árny valós volt és nem szándékozott tágítani Lisa mellől. Egy pillanatra elszakította tekintetét a mellettem békésnek nem mondható alvó lányról és rám nézett. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott és eltűnt, mint aki jól végezte dolgát. Ezzel egyidejűleg Lisa szorítása és forgolódása is megszűnt, ám sírva kapkodott levegő után. Hihetetlen lendülettel ült fel és szorosan hozzám bújt, majd nyugtatgatni kezdtem, de nem jártam sok sikerrel.
- Csak egy rossz álom volt kedvesem - simogattam a hátát, hogy lehiggadjon, de nem jött össze. - Csss....Minden rendben van. Itt nem bánthat senki sem, mert én megvédelek.
- Te nem láttad azt amit, én. Meg akart ölni, de nem sikerült neki és megígérte, ha kiszabadul megkeres és beváltja ígéretét - mondta. De attól még te sem védhetsz meg, amit nem látsz - tette még hozzá gondolatban.
- Nyugodj meg, Angyalom. Nem fog senki bántani erre mérget merek venni - mondtam határozottan, mire kirázta a hideg.
- Ne...kérlek csak ezt ne ígérd! Nem akarlak leveszíteni, legalább te ne lépj ki az életemből - suttogta alig hallhatóan, de én mégis meghallottam. Szorosabban öletem magamhoz, majd egy altató igézetet mormoltam a haja és a füle közé, mire elaludt.

 Óvatosan visszafektettem az ágyra, ám továbbra is öleltem, mert mi tagadás nem akartam, hogy újfent ne aludjon. Pontosan tudtam, hogy a mai nap lesz mindkettőnk számára az egyik legnehezebb, mivel a nappalisok kora dél körül jönnek vissza a szünetről. Csak remélni merem, hogy sikerül minden és Őt is sikerül biztonságban tartanom, míg el nem jön a Nagy Csata ideje.

3.évad 3.rész - Egy szoba, Chris és én

Remélem tetszeni fog mindenkinek és rettenetesen röstellem a késést is. Sajnos jövő héttől iskola van, így előre nem tudom mikor tudom majd hozni a részeket, de megpróbálok sietni vele. Azonban a félévi közeledik és nekem sokat kell javítanom. Remélem megértitek és nem fogtok egyből megutálni. A részről csak annyit, hogy ez amolyan átvezető rész és lehet, hogy ennek kevesebb lesz a fejezete, de kárpótlásul mindig törekedni fogok, hogy hosszúak legyenek.

Nem is húzom tovább....Jó olvasást és szórakozást kívánok minden egyes olvasómnak :D 

♥Ti vagytok a legjobbak :)♥

" - K...köszönöm. Ki maga?" - kérdeztem az előttem álló szikár testalkatú férfit.

- Jaj de bunkó vagyok. A nevem Andrew Mattues és hajdanán én tanítottam a Downson srácot. De ha pontosak akarunk lenni, akkor egy vadász vagyok és szándékosan jöttem az akadémiára.

- Minek jött ide, ha egyszer ön vadász, Mr Mattues.

- Mert az igazgatód egy nagyon régi ismerősöm és meglátogatom, míg nincs sok gyerek. Te ki vagy? Várj kitalálom.....Te vagy itt a lányok szakaszvezetője, Cloe.

- Maga mi a jó büdös francról beszél? Én nem vagyok semminek sem a vezetője, legfőképp nem egy rakás hisztis picsának. És a nevem nem Cloe, hanem Elisa.

- Na azt már most látom, hogy jól kifogunk mi jönni Elisa. Ja és nyugodtan tegezz - válaszolta, és egészen eddig észre sem vette, hogy Conor is kimászott a vízből.

- Lisa, jó lenne bemenni az épületbe, mielőtt megfagyunk. Drew, esetleg velünk tartasz? - kérdezte Conor kimérten.

 Beleegyezően bólintottam és elindultunk a szállásunk felé. Útközben levarázsoltam magamról a nedves ruhát és helyüket egy száraz és meleg ruházat vette át. Így ugyan nem fáztam, de minden egyes lépésnél éreztem, hogy egyre fáradtabb leszek. Miután elértük az épület egyik oldalbejáratát, én elköszöntem a két sráctól, majd egyenest a szobámba mentem.

 Belépve az ajtón egy könnyed sóhaj hagyta el a számat, majd megláttam Vadászt. A kis aranyos sík ideg volt és majdhogynem az egész helyiséget szétszedte. Gyorsan mellé léptem és leültem a földre, majd simogatni kezdtem. Látszólag ez egy kicsit megnyugtatta, ám én tudtam, hogy nem az. Megvakargattam a füle tövét és suttogni kezdtem neki.

- Nagyon sajnálom, hogy nem vittelek magammal. Tudsz még adni pár percet míg átmelegszem egy forró zuhanyt? Képzeld beleestem egy medencébe, hogy nem törjem össze magam - mondtam neki, mire félre hajtotta a buksiját. - Tudom nem kell mondani, hogy béna vagyok. Na de megyek is melegedni, maradsz vagy jössz velem?

 Szerintem ezt a kérdést fel sem kellett volna tennem, mert jött volna utánam, ha kérdem - ha nem. Még mielőtt besétáltam volna a fürdőbe kiszedtem egy másik ruhát, mert ami rajtam volt már átázott a nedves bőrömtől. A fürdőhöz tartozik mostmár egy kád is, amit a legutóbbi baleset miatt kénytelenek lettünk Kattel bevarázsolni. A kádat megengedtem vízzel, tettem bele habfürdőt és leöltözve belemásztam, illetve Vadász is úgy döntött fürdik egyet velem. Buborékokat röptettem a térben, minek következtében a kutyusom állandóan mozgott, ezzel minden vizet rám és a járólapra fröcskölt.

- Te...na, jó ebből elég. Kifele a kádból, te csatakos szőrgombóc - mondtam mosollyal az arcomon. Erre kiszállt és nem sokkal később én is követtem.

 Megszárítkoztam, felöltöztem, majd megtöröltem a vizes kiskutyát és kimentünk a helyiségből. A hálóba lépve ez éjjeli szekrényhez sétáltam, kivettem a pórázt és felraktam Vadász nyakörvére a kapcsos végét. Gyorsan összepakoltam a cuccaim és elindultunk az egyik oldalsó kijárat felé. Csendben és óvatosan közlekedtünk, míg végül kint nem álltunk a szakadó hóesésben. Sétálni kezdtünk a parkban, ahol belebotlottunk valakibe.

- Jó újra látni, Szerelmem - hallottam meg Chris mély, mégis légies hangját. - Elárulod nekem, hogy miért akartál te is azzal a hülyével menni?

- Chris....te nem láttad a többiek tekintetét. Mindenki utált és a negatív érzéseket nem bírom elviselni, mert olyan, mintha....
- Mintha, mi? Mintha jelentéktelen lennél vagy csak kolonc mindenki nyakán? - kérdezte Christian, mire egy aprót bólintottam. - Remélem tisztában vagy vele, hogy senki sem utál. Kissé....hogy is mondja....más vagy, mint ők. Irigyek azért amilyen vagy, mert te különleges vagy, míg ők nem.
- Ezt csak ezért mondod, hogy növeld az így is kicsiny önbizalmam?
- Igen, de nem. Te egy csodálatos ember vagy. Vagyis nem, te egy angyal vagy, méghozzá olyan, aki elbűvölő - mondta és finoman megcsókolt, majd szorosan magához ölelt. Fejét az enyémen pihentette, de végül eme varázslatos pillanatot egy kedves mondattal törte meg. - Veletek tarthatok?
- Persze, de neked most nem odaát kéne lenned?
- Nem, mert elvannak nélkülem is. Különben meg nem szívesen hagylak magadra, azzal a pszichopatával - intette a fejével a kolesz felé.
 Bólintottam és együtt folytattuk a sétát. Beszélgettünk, és a múltjáról faggattam, mert a sajátomtól nagyon is féltem. Tartottam attól, hogy valami olyat hallok, amit esetleg nem tudnék feldolgozni és ismét elzárkózom vagy esetleg öngyilkossági hajlamom lesz. Időközben kiértünk a parkból, és az erdőben haladtunk tovább, így egy kis idő után a Birtok széléhez értünk. Szívem szerint visszaküldtem volna a vámpírt a többiekhez, hogy "egyedül" lehessek, de nem akart ilyesmiről hallani.
- Nem hagynálak soha többet magadra, ha tehetném. Azonban mindkettőnknek vannak kötelezettségei, és amúgy is szeretnék beszélni Donnal.
- Rendben, de figyelmeztetlek, hogy "azóta" nem jártam itt - utaltam arra, mikor majdnem megöltem magam. - Akkor sem találkoztam Donnal, és lehet inkább elment, mert megunta, hogy rám vigyázzon, ha itt vagyok - mondtam egy lemondó sóhaj kíséretében, miközben átléptük a küszöböt.
 A belső tér ugyan olyan elhagyott volt, mint mikor legutóbb itt jártam. Egy árva lélek sem keringett a falak között. Leszedtem a pórázt Vadász nyakáról, és útjára engedtem, ám ő nem kutya alakban, hanem sárkányként indult felfedezni a csendes házat. Néhány gyertyát és fénygömböt idéztem meg, hogy legyen némi fény is, ha már este jöttünk ide. Chris végig mellettem maradt, így nem nagyon volt lehetőségünk egyszerre több helyet is átvizsgálni. Egyik kezét a derekamra csúsztatta, majd pár perc múlva meghallottuk a sárkányom üvöltését az emeltről. Azonnal odasiettünk és ekkor olyan látvány tárult elé, hogy míg élek nem felejtem el. Egy vámpír állt az emeleti hall egyik sarkában és éppen a dédnagyapám erejét csapolta meg, mikor megérkeztünk. Két dolgot tudtam egyből megállapítani: az egyik, hogy süket a faszi, mert nem hallotta Vadász üvöltését vagy a másik, hogy nem is tartózkodott közvetlenül velünk egy dimenzióban, ha már Dont támadta. Nyugalmam egy pillanat foszlott semmivé, mikor felénk fordulva és nyakánál tartva a dédit idétlen mosolyra húzódott a mocskos arca.
- Ereszd el, vagy nagyon megbánod, te átkozott - mondtam szinte üvöltve. Ekkor mosolya még szélesebb lett.
- És mit adsz cserébe, gyermek? Talán felajánlod magad ehelyett a halott vénember helyett.
- Nem, ezt nem engedem meg neked, Lisa. Se most, se máskor. - mondta a fülembe súgva, majd a vámpírhoz intézte a további szavait - Te pedig most szépen leteszed a szellemet. Ha nem, én nyírlak ki és hidd el jobban jársz velem, minthogyha Ő - intett felém - teszi azt.
- Ne fogok két kölyöknek engedelmeskedni. Én magam vagyok a vámpírok legfőbb ura, míg ti....senkik vagytok. Én vagyok Michael Vorosztoly, a valaha élt legősibb vámpírcsaládok sarja.
- Ó, igen? Akkor most mondok neked valamit, amitől leesik az állad. Én Christian Shwan vagyok, az legősibb és legerősebb család egyetlen és utánozhatatlan sarja. És most meghalsz - mondta és egy halálos átkot küldött Vorosztolyra. Sikeresen kikerülte, de nem számított arra, hogy én is támadok.
 Az az átkozott lény, csak az utolsó utáni pillanatban vette észre, hogy támadok, így nem sikerül kinyiffantani. Viszont ami jó pont az, hogy megsérült és ezt ő ahogy elnéztem nem tolerálta. A pillanat tört része alatt fordult felém és jött nekem, amit épphogy sikerült kikerülnöm. Azonban elestem, ami neki is feltűnt és fölém hajolva furcsa módon nem engem, hanem saját magát harapta meg. Addig mélyesztette a fogait saját húsába, míg ki nem serkent a vére, majd véres alkarját a számhoz nyomta.
- Nyeld le, te kis pondró. Jobban leszel tőle, aranyom - mondogatta egyfolytában, mint valami rossz mondókát.
 Szerencsémre Chris pillanatok alatt mellettünk termett és leszedte rólam ezt a vadállatot, akit ezek után nem kímélt. A fazont maga felé fordította, majd nemes egyszerűséggel keresztülnyúlt rajta. Pár másodperc múlva visszahúzta a kezét és vele együtt kitépte a csávó szívét is, majd a lehető legtávolabb hajította tőlünk. Ekkor viszont észrevettem, hogy még mindig vér van a számban és szó szerint alig tudtam az erkélyre teleportálni. A vérből szerencsére nem nyeltem le semmit, mégis kiadtam a gyomrom tartalmát.
- Lisa, jól vagy? - kérdi miközben mellém guggolva hátrafogja a hajam. - Kissé sápadtnak tűnsz nekem.
- Na nem mondod Sherlock....Nem érzem magam jól, biztos amiatt a vér miatt.
- Milyen vér? Lisa kérlek ne beszélj most rébuszokban.
- Az a vámpír, akit megöltél a saját vérét próbálta belém erőszakolni. Nem nyeltem le, de a gyomrom akkor is felkavarodott.
- Értem, de biztos csak ez a baj? Már előbb is feltűnt, hogy fehérebb vagy, mint általában - mondta aggódva, míg tekintetemet rá nem emelem. Összeszorul a szívem, de nem akarom, hogy csapot-papot hátrahagyva rohanjon a főépületbe. Nem tudom megtenni vele, hogy elmondom Conor megint megharapott és olyat tegyen amit még megbánna.
- Persze, csak mostanában fáradékonyabb vagyok. Megint egyre kevesebbet tudok aludni, de biztos a közelgő telihold a baj.
- Oké, de azért örülnék, ha ma este Kat és te nálunk aludnátok. Nem szeretném, ha egy újabb elmebeteg megtámadna. Conor meg nagyfiú és biztos ellesz egyedül is a kollégiumban, mondjuk nem ez lenne az első alkalom.
- Chris én nem akarok visszamenni a többiek közé. Eléggé frusztráló, hogy úgy néznek rám, mint akit jobb lenne holtan látni.
- Akkor menjünk hozzátok, és Kat alszik Cammel. Nekem mindegy, de nem akarlak egyedül hagyni.
- Jó, de én nem is tudom. Holnap reggel és a délelőtt folyamán jönnek vissza a nappalisok és én szeretek sokáig aludni. Már ha az éter is úgy dönt, hogy nekem is jár némi pihenés.
- Rendben, viszont én akkor is elviszlek innen. De mivel nincs jobb ötletem az én szobámba megyünk, és természetesen Vadász is jön. Így jó lesz?
- OK, de Chris! Hogy akarsz oda eljutni, mikor át kellene vágni az egész szállón, ahol hemzsegnek az éhes vámpírpalánták főleg úgy, hogy mindketten véresek vagyunk. Gondolom ezt nem gondoltad végig.
- Igazad van nem - mondta kisfiús mosollyal a szája szegletén - Akkor teleportálunk, de mivel nekem nem megy, te fogod csinálni.
- Na szépen vagyunk. Vadász gyere ide - hívogatom a sárkányom, aki nem sokkal később kutya képében meg is jelenit. Az ajtóban várt néhány pillanatot, majd a lábamhoz futott. Lehajoltam hozzá és megsimogattam a füle tövét - Na menjünk haza és hagyjuk itt ezt a csúnya, gonosz vámpírt.
- Igen? Szóval képes lennél itt hagyni? - kérdezgette Chris, majd se szó se beszéd felkapott és leugrott velem együtt az erkélypárkányról.
 Sikeresen talppal ért talajt, de szerint vicces, ha egy kicsit előre dől, míg én azt hiszem el fog ejteni. Mondhatom rendes dolog tőle, ráadásul még ki is nevetett. Azonban mikor elindult volna velem a karjaiban, én ész nélkül kezdtem el kapálózni, hogy tegyen le. De megint csak kinevetett, ám ekkor a kutyusom átváltozott sárkány formájába és Chris kabátjának gallérját megfogva felemelte a srácot.
 Christian...Mostmár hajlandó vagy letenni a védencem, vagy esetleg szeretnél így utazni?
 Igazad van Vadász, csak megint én jövök ki rosszul az egészből. Tudod megint én leszek az aki, ha zuhanunk alul lesz.
 Oké, oké, oké. Leteszel és én is leteszem Lisát.
 Le is tett és mindketten felültünk Vadász hátára. Nyakába kapaszkodva,  míg Chris belém kapaszkodott tartom magunkat. Az út nem lehetett több 10 percnél, de az időjárási körülmények miatt sokkal hosszabbnak tűnt. Mikor megérkeztünk mindketten leszálltunk a sárkányról és egyenesen felteleportáltam magunkat az emeletre. Innen viszont Chris vezetett, mert a legutóbb mikor itt jártam, akkor nem igen figyeltem meg a környezetet. Viszont most megtettem és mostmár akár csukott szemmel is el tudnék találni hozzá.
 A szobájába érve egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki mindkettőnk száján. Erre elnevettük magunkat, majd a pillanatot egy hatalmas ásítással zártam le. Egyből az ágyhoz tessékelt és finoman lenyomott arra, majd végignyúltam rajta. Ezek után Christian is leült az ágyra és simogatni kezdte a hátam, mire megfordultam és feltornáztam magam ülő pozícióba.
- Nagyon fáradtnak látszol, angyalom - mondta szándékosan úgy becézve, ahogy nem szeretem.
- Igen, de nem akarok még aludni. Ma jönnek haza a nappalisok és nekem nincs kedvem jó pofizni senkinek és senkivel. Meg aztán ki szeretnék próbálni valamit - mondtam és felé fordultam, miközben ő is felmászott az ágyra.
- Mégis mit?
- Ezt - mondtam majd lágyan megcsókoltam.
 Azonban ő többet akart, így a derekamnál fogva közelebb rántott magához. Az oldalamat kezdte cirógatni, mire egy kicsit kirázott a hideg, ami neki is feltűnt. A csókot egyre mélyítettük, majd levegőhiány miatt elváltak ajkaink. Csillogó szemeibe néztem és mosoly kúszott az arcomra, majd el is pirultam mikor kezeit a csípőmre tette.
- Ez eszméletlen volt, és hidd el én még szívesen folytatnám,....
- De nem akarod, ugye? Biztos valamit elrontottam, én sajnálom... - kezdtem bele, és idegesen a hajamba túrtam. Pár másodperc múlva a kezeim után nyúlt és elhúzta onnan, majd az állam alá nyúlt.
- Tudod én mindennél jobban szeretném, ha megtörténne, de nem akarom hogy megbánd. Te egy csodálatos lány vagy és szeretném, ha minden a lehető legjobban történne. Veled nem akarom elszúrni a dolgokat - mondta mélyen a szemembe nézve, majd hozzátette - szerintem jobb lenne, ha most aludnánk, oké?
- Rendben - mondtam és visszadőltem az ágyra, majd rövid idő alatt el is aludtam.