3.évad 4.rész - Rémálmok hálójában

Remélem tetszeni fog mindenkinek az új rész és megszántok néhány kommenttel.
Az előző résznél is szomorúan vettem tudomásul, hogy nem igazán jött komment, amiből arra következtetek, hogy nem tetszik a történet. Szeretném, ha leírnátok mit szeretnétek változtatni az eseményeken esetleg kinyilvánítanátok nemtetszéseteket.
Előre is nagyon köszönöm és remélem a következő fejezetet sikerül majd olyanra megírnom, hogy mindenkinek tetsszen.
Jó olvasást a fejezethez!

 Miután magukkal ragadott az álmok világa, mintha kicseréltek volna. Egy teljesen más személyként tértem magamhoz, de nem a saját valóságomban. Itt mindent a sötét színek uraltak és sehol sem volt egy megközelítőleges támpont. Mozogni is alig bírtam és minden egyes mélyebb lélegzetvétel nehezemre esett. Megpróbáltam repülni, de a gravitáció csúnyán elbánt velem, így hasra vágódtam már az első kis emelkedés alakalmával. Ezután úgy döntöttem, hogy hagyom a csudába a lebegés bármilyen formáját és gyalog indultam el a feketeségben. Észrevettem, hogy a talaj egy kicsikét lejt, így egy újabb kísérletet tettem egy újfajta mágia bevetésével. Lánggömböket idéztem meg annak érdekében, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózva közlekednem. Ez be is vált, mert az előttem elterülő fekete homályt felváltotta egy kis meleg derengés, így ki tudtam venni, hogy egy szobában, vagy nagyobb helyiségben vagyok. Bútorok nem voltak csak egy végeláthatatlan hosszú szőnyeg és képek a falon. Elindultam az egyik irányba és magammal vonszoltam a fényemet is. Tudtam, hogy fel kéne ébredni, de nem ment, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy elszabaduljak ebből a pokolból. Nem mentem eleget ahhoz, hogy úgy tűnjön haladok is, mert a képek nem nagyon akartak változni. Sőt olyan volt, mintha a képek élnének és követnék minden mozdulatomat.
 Ezt az ötletem egyből elvettettem, mert ilyen még a mi világunkban sem léteik. Régen voltak olyan sötét mágusok, akik képesek voltak ilyen szintű mágiahasználatra, de tudásuk elveszett az idő folyamán. Nem is törődtem tovább a képekkel és elindultam egyenesen előre, mikor halk léptek kezdtek visszhangzani. Egyből megfordultam, de nem láttam senkit, így valószínűleg a saját lépteim zaja volt. Amikor újra elindultam ismét hallottam a halk léptek neszét, ám most csak egy apró alig pát milliméteres lebegést használtam, és a lábak dobogása tisztán kivehető lett. Gyorsítottam a mozgásomon és a fények többségét is levettem, hogy az illető ne lásson. Azonban ezzel azt értem el, hogy én sem láttam, így újra elővarázsoltam a gömböket. Amint magam elé emeltem egyből el is ejtettem, mert előttem egy arc nélküli nő jelent meg. Vagy 6 mértet hátráltam ijedtemben, majd a nő megszólalt.
- Ne félj - mondta mély torokhangon. - Testvér vagy?
- Nem, de mi vagy te? Ne gyere közelebb - mondtam, mikor elindult felém és kezeit felém nyújtotta.
- Én testvér, te testvér, két rokon - mondta, mint egy nyomorék és közvetlen előttem állt meg.
- Nem, nem, nem.....Te nem vagy senki, csak a képzelete szüleménye vagy.
- Miért? Barát vagy?
- Nem - üvöltöttem és felé lőttem egy gömbvillámot.
 Eltaláltam, minek következtében rendesen repült vagy 10 métert. A labda lyukat égetett a testébe, így pontosan láthattam, hogy hol találtam el. Pontosan a szíve alatti részt érte, ami látszólag meg sem kottyant neki. Tudtam, hogy a gömbvillámom egy kissé másabb mint azt a legtöbben ismerik. Az enyémnek van egy olyan tulajdonsága, hogy a találatot követően elkezdi marni az érintett tárgyat vagy élőlény szervezetét. Most is ez történt és az arctalan nő kezdett darabokra esni. Ám ekkor egy éktelen éles sikítást hallottam, és azt hittem beszakad a dobhártyám, de végül eltűnt és a hang is megszakadt.
 Lehunytam a szemeim, és elképzeltem magam egy vidámabb helyen. Valami olyasmi helyre ahol nem bánthat senki, süt a nap és boldogságra találok. És megtörtént a csoda, mert mikor újra kinyitottam a szemeim egy zöldellő mezőn voltam, ahol néhány gyerek játszott önfeledten,ó. Elindultam feléjük, hogy én is had szálljak be én is, de amint tettem egy lépést a gyermekek megálltak és az irányomba fordultak. Úgy néztek rám, mint valami földöntúli lényre. Szemük kikerekedett, szájuk tátva maradt, légzésük lassabb lett, ahogy egyre közelebb értem hozzájuk.
- Sziasztok - köszöntem kedvesen, mire arcuk meg sem rezzent, de folytattam - Én is játszhatok veletek? - kérdeztem, mire mindannyian sírni kezdtek, amit nem értettem.
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan, gyermekem - hallottam meg egy harsány férfi hangot valahonnan a hátam mögül. - Félnek tőled, mert más vagy. Egy torzszülött, egy démoni lény, és azok a szárnyak....
- Milyen szárnyak? - kérdeztem értetlenül, mivel tudtommal a szárnyaimat Don eltüntette. A hang irányába fordultam és egy nagyon fényes alakot láttam, akinek csak a körvonalai voltak kivehetőek.
- Azok kedvesem, amik a lapockáidból nőnek ki. Tudod ez egy isteni áldás, amit nem szabadna elfelejtened, de úgy látom mégis. Miért tüntetted el őket?
- Mert mindenki furán néz rám. Kirekesztenek a barátaim, és az ismerőseim. Ez különben sem áldás, hanem átok, és mindig csak ezt hallom. Mondja maga sosem akart csak egy egyszerű lény lenni? Egy mágus vagy egy mezei alakváltó?
- Gyermek.....még fiatal vagy és sok mindent kell még tanulnod az élettől. Én így élem a napjaim, és mert tőlem kaptad ajándékba azokat mérhetetlenül bosszantó, hogy nem fogadod el.
- Nézzétek...egy angyal! És egy fényes ember, biztos ő is angyal - suttogta az egyik fiú a többieknek.
- Én nem....ezek nem is valódiak - fordultam feléjük, de csak azt vettem észre, hogy az összes gyerkőc a szárnyaimat tapogatja.
- Ugye milyen aranyos a természetük? Nekik nem kell látniuk dolgokat, hogy hinni tudjanak. Te miért nem vagy ilyen?
- Mert én már nem vagyok gyerek. 17 éves vagyok és gyűlölöm saját magam, mert mindenki utál.
- De hát ez nem igaz! - csattant fel idegesen az illető. - Ott van neked egy olyan fiú, aki mindent megtenne azért, hogy boldognak lásson.
 Mire a mondata végére ért az ég teljesen elsötétült, és az idegen tovaszállt, mintha ott sem lett volna, ahol. A kölykök is eltűntek és egyedül maradtam. Jeges széllökések lettek úrrá a tájon és pillanatok alatt eltűnt a vidámság utolsó morzsája is. A hideg felkúszott a ruhám alá és azzal fenyegetett, hogy megfagyaszt. Néhány apró igézet hasztalan használata után, újra elővettem a régi módszert és egy melegebb helyre vágyódtam. Meg is lett amit akartam mert egy falakkal körbezárt helyre csöppentem. A helyiséget mindenütt láncok népesítették be, és középen egy alak lógott elzárva a környezetétől.
- Látom eljöttél meglátogatni. Ez kedves tőled Elisa Amelia Dunken. Pontosan olyan vagy, mint édesanyád.
- Ki maga és honnan tudja a nevem? - kérdeztem félelemtől remegő hangon.
- Ó......sokkal többet tudok rólad, mint azt te gondolnád. De kérlek gyere közelebb, hogy jobban láthassalak - mondta, mire testem megfeszült. Az agyam nem akart engedelmeskedni, de a testem másképpen vélekedett.
- Nem akarok közelebb menni magához. Mi maga és ami a legfontosabb, hogy ki maga? - kérdeztem, mire egy kicsit előrébb lépett a félhomályból.
 Testét rengeteg lánc tartotta fogva és nem egy helyen különös páncélszerű dolgok takarták. Az arcát nem láttam, de éreztem, hogy a negatív energiája teljesen átjárt. Félő volt, hogy egy egyszerű mozdulatával képes lenne megölni, ha közelebb engedem magamhoz. Hátrálni kezdtem és egyenesen beleütköztem a falba, ami őt felettébb szórakoztatott. Egy tőr jelent meg az egyik kezében, ami nem volt túl erősnek mondható, ám céljának ez is megfelelt. Az éles fegyvert egyből nekem szegezte és pár pillanat leforgása alatt felém hajította. Sikerült még idejében kikerülnöm, ám kihasználva figyelmetlenségem nekivágott a szemközti falnak. Fájdalmamban felnyögtem, de ő ezzel mit sem törődött és egyenesen szívem felé döfte a tőrt.
 Sikítottam és vergődtem, míg le nem fogott egy erős kar. Kinyitottam a szemem és egy rettenetesen aggódó szempár nézett vissza rám. Felültem, és szorosan Chrishez bújtam, aki védelmezően körém fonta karjait. A hátamat kezdte simogatni, mintegy megnyugtatás céljából ám nem járt sikerrel. Szemeim fájtak, így egyik kezemmel odanyúltam, hogy mitől és ekkor észrevettem, hogy patakokban folynak a könnyeim.
- Csss....Minden rendben van. Itt nem bánthat senki sem, mert én megvédelek.
- Te nem láttad azt amit, én. Meg akart ölni, de nem sikerült neki és megígérte, ha kiszabadul megkeres és beváltja ígéretét - mondtam. De attól még te sem védhetsz meg, amit nem látsz - gondoltam, mert kimondani nem mertem.
- Nyugodj meg, Angyalom. Nem fog senki bántani erre mérget merek venni - mondta határozottan, mire kirázott a hideg attól a gondolattól, hogy elvesztem.
- Ne...kérlek csak ezt ne ígérd! Nem akarlak leveszíteni, legalább te ne lépj ki az életemből - suttogtam alig hallhatóan, de ő mégis meghallotta. Szorosabban fogott, majd valami igézetet mormolt a fülembe és éreztem, hogy álmatlan álomba zuhanok.

Chris szemszöge:
 Alighogy elaludt forgolódni kezdett. Eleinte nem foglalkoztam vele, mert gondoltam nem találja a kényelmes alvó pozíciót, de tévedtem. Egészen addig én is "aludtam", míg fel nem ébresztett. Nem igazán értettem a dolgot elsőre, de mikor szinte kiszorította belőlem a szuszt tudtam, hogy baj van.
 Eddig egyszer vagyis inkább néhányszor aludtunk együtt, de ilyen helyzet csak egyszer volt eddig. Még ismeretségünk legelején, mikor apám összekötött minket és valami megtámadta álmában. Akkor jött először hozzám vigasztalásért és már akkor tudtam, hogy mi a baja. Nem mondtam meg neki az igazat, de megígértem neki, hogy kiderítem. Sokszor a tudás az ember legnagyobb ellenfele és támasza is egyben.  Felöltem az ágyon és rázogatni kezdte Lisát, hogy ébredjen fel, de nem ment. Ezután a sikertelen kísérlet után kicsiny fényt varázsoltam a szobámba. Ekkor észrevettem egy árnyaz az ágynak azon oldala felől, ahol Lia aludt. Fekete volt és mintha szárnyai is lettek volna, de az is lehet, hogy csak odaképzeltem az egészet.
 Azonban az árny valós volt és nem szándékozott tágítani Lisa mellől. Egy pillanatra elszakította tekintetét a mellettem békésnek nem mondható alvó lányról és rám nézett. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott és eltűnt, mint aki jól végezte dolgát. Ezzel egyidejűleg Lisa szorítása és forgolódása is megszűnt, ám sírva kapkodott levegő után. Hihetetlen lendülettel ült fel és szorosan hozzám bújt, majd nyugtatgatni kezdtem, de nem jártam sok sikerrel.
- Csak egy rossz álom volt kedvesem - simogattam a hátát, hogy lehiggadjon, de nem jött össze. - Csss....Minden rendben van. Itt nem bánthat senki sem, mert én megvédelek.
- Te nem láttad azt amit, én. Meg akart ölni, de nem sikerült neki és megígérte, ha kiszabadul megkeres és beváltja ígéretét - mondta. De attól még te sem védhetsz meg, amit nem látsz - tette még hozzá gondolatban.
- Nyugodj meg, Angyalom. Nem fog senki bántani erre mérget merek venni - mondtam határozottan, mire kirázta a hideg.
- Ne...kérlek csak ezt ne ígérd! Nem akarlak leveszíteni, legalább te ne lépj ki az életemből - suttogta alig hallhatóan, de én mégis meghallottam. Szorosabban öletem magamhoz, majd egy altató igézetet mormoltam a haja és a füle közé, mire elaludt.

 Óvatosan visszafektettem az ágyra, ám továbbra is öleltem, mert mi tagadás nem akartam, hogy újfent ne aludjon. Pontosan tudtam, hogy a mai nap lesz mindkettőnk számára az egyik legnehezebb, mivel a nappalisok kora dél körül jönnek vissza a szünetről. Csak remélni merem, hogy sikerül minden és Őt is sikerül biztonságban tartanom, míg el nem jön a Nagy Csata ideje.