2014. 05. 15.

3.évad 15.rész - Az utolsó harc és az örökség

Sajnálom, hogy csak mostanra tudtam befejezni, de érettségiztem és ez minden plusz energiám leszívta. Szóval tényleg sajnálom, de mostmár itt vagyok és gőzerővel dolgozom a részen. A részről csak annyit, hogy ez lenne magának a történetnek a befejező része. Kérésetekre viszont még közzé fogok tenni egy történetet Lia és Chris további életéről. Amint elkészülök vele azt is közzé teszem majd.
Sok puszi és jó szórakozást kívánok a részhez. Remélem nem okoztam vele nagy csalódást.


Lisa szemszöge:

 Összetörtem, de véglegesen, amikor Chris megharapott és kiszívta belőlem sz élet utolsó cseppjét is. Aztán valami édes-fémes ízt éreztem, ami végigfolyt az ereimben és új élettel ajándékozott meg. Mikor kinyitottam a szemem, már tudtam, hogy visszafordíthatatlanul megváltoztam. Már nem akartam menekülni a hatalmam elől, így elfogadtam, hogy nem csak boszorkány, de hercegnő is vagyok. A Hold hercegnője, mégpedig angyalszárnyakkal. Első dolog amit megláttam, miután kinyitottam a szemem Chris féltő tekintete volt, némi aggodalommal fűszerezve.
- Démonom? - - kérdeztem hitetlenkedve ízlelgetve a szót, majd feltornáztam magam, addigi vízszintes helyzetemből ülő helyzetbe. Szemeimet csípni kezdik a könnyek, ám ezek most nem a bánat könnyei, hanem az örömé.
- Hiányoztál Szerelmem - felelte és megcsókolt. Ajkaimmal óvatosan érintettem meg az övéit, ám azokkal vadul kapott az enyémek után. Idilli pillanatunk egy fegyver kakasának kioldódó hangját, így mindketten odakaptuk a fejünk. Conor állt az épülethez tartozó torony lapos tetején és a Bloody Rose-ját nekem szegezte.
- Mit tettél vele? Két vámpír szagát éreztem meg, de nagyon remélem Őt legalább nem tetted azzá, amivé soha nem válni önszántából.
- Conor....Ne bántsd Christ! Ő az én démonom - mondtam Chris elé lépve, majd minden előzmény nélkül összecsuklottam.
 Nem tudom mi történt ezután, mert a sötétség újra magával ragadott és most nem eresztett olyan könnyen. Most nem mások uralták az álmaim, hanem én és ez megnyugtatott. Egy enyhén megvilágított helyiségben "ébredtem", ahol rajtam kívül még két ember tartózkodott. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy kik ők, mert pár pillanat alatt leesett, hogy a két személy nem más, mint a Black család fejei. Chris szülei, akik a sajátjukként neveltek fel, miután a szüleim meghaltak.
- Na mi a baj, Mia? - kérdezte kedvesen Lucyl.
- Semmi csak eszembe jutottak anyáék, és hogy már sosem jönnek vissza - mondtam szomorúan és egy-két könnycsepp is legördült az arcomon. Sírni kezdtem, ami a helyzetemen nem segített sokat, ám Lucyl és Conrad átöleltek.
- Nem lesz semmi baj, mi megvédünk; Christian pedig jó társad lesz majd az életben.
 Mosolyogva mondta, és nekem is kezdtek ettől a gondolattól elapadni a könnyeim, majd belépett Ő. Elegánsan festett, mint mindig, amit mindössze 4-5 éves fejjel meg tudtam ítélni, hisz' alig 1 évvel idősebb nálam. Vidáman közelít felénk, majd elém térdelve egy láncot emel ki a zsebéből, amin egy nyakláncot vett elő. Egy holdas medál volt rajta egy kék zafírkővel a közepén. Meseszép volt. Kikapcsolta, majd a nyakamba tette és újra elmosolyodott.
- Így ni. Remélem nem haragszol meg érte Hercegnő, hogy megvárakoztattalak, de sokáig tartott, míg végül elkészült az ékszer.
- Annyira tetszik, hogy azt nem is tudom elmondani. Már megbeszéltük, hogy nem szólítasz Hercegnőnek, nem igaz?
- De megbeszéltük. Még nehezemre esik, hogy Lisának szólítsalak, hiszen te vagy a Hold hercegnője és a szüleid.....
- Butus vagy! - mondtam lehajtott fejjel, hogy eltakarjam a saját gyengeségem. - Nagy teher a Holdat szolgálni és még nagyobb, ha azt nem értik meg. Én szeretek itt lenni és a Holdhoz is húz a szívem, ám a családom nélkül sajnos képtelen vagyok kapcsolatot létesíteni vele. A szüleim is azt akarnák, hogy "normális" életem legyen; remélem megérted.
- Fiatal korod ellenére roppantul bölcs vagy, Lisa.
 Aztán eltűnik a kép és helyét egy másik veszi át, ahol az autóbalesetet követő időszak villan fel. Újra abban a szobában ülök, ahol az a részeg fazon bizonyos időközönként megerőszakol. Most is éppen arra készül, látom a gondolatait, majd szorosan behunyom a szemeim és ellököm közeledő kezeivel együtt a hapsit. Néhány szitkozódó lépés zaja, egy elfojtott sikoly, egy csilingelve betörő ablak hangja és egy loccsanás, majd emberek rémült sikolyai. Kinyitottam a szemem és egy véres srácot láttam magam előtt, mire pislogni kezdtem, ám mikor újra tisztává varázsoltam a szemeim eltűnt. Hálát éreztem neki, de sosem volt alkalmam megköszönni, mert blokkolta ezt az emléket.
 Szemeim egyből kipattantak és fürkészve néztem végig a helyiségen valami támpontot keresve, ami viszonylag hamar meg is lett. Christian. Ijedten másztam hátrébb az ágyon, míg bele nem ütköztem a falba és hatalmas szemekkel nézetem rám, majd kérdéseim tömkelegével halmoztam el
- Hol vagyok? Mi vagyok és mit tettél velem?
- Nyugodj meg, kérlek és mindent elmagyarázok....
- Azt el is várom, és neked miért vannak szárnyaid? Mi vagy te valójában? - Folytattam, majd lehajtottam a fejét, és észrevettem a hálóruhát, amire nem emlékeztem, hogy mikor cseréltem át. Nem hinném, hogy megleptem azzal, amikor újfent kiabálni kezdtem vele kicsivel fojtottabb hangnemben. - Mi ez rajtam? Ugye nem te öltöztettél át vagy mégis? Kérlek mond, hogy csak rosszul gondolom!
- Éppenséggel nem gondolod rosszul, mert én öltöztettelek át, de higgy nekem semmi olyat nem tettem, amivel kényelmetlen helyzetbe hoztalak volna. Nem emberi módon cseréltem rajtad ruhát, hanem varázslattal, szóval.... - folytatta volna, ha ajkaimat nem tapasztom az övéire. Szenvedélyesen és mégis óvatosan csókolt, amivel engem a pokolba vitt, így nem kellett sok és én is átléptem egy sokkal nagyobb határt, mint eddig bármikor. Nyelveink dominanciáért küzdöttek, míg kezeink felfedezőútra indultak egymás testén. Csak levegőhiány miatt váltunk el egymás ajkaitól, ám az a rövidke pillanat is kínszenvedés volt számomra.
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém, én csak... - kezdtem viszont most ő nem hagyta kimondani amit gondolta,, mert sóvárogva esett újra édes ajkaimra. Óvatosan végigdöntött az ágyon és fölém magasodva folytatta tovább a csókcsatánkat.
 Kérlek ne - suttogtam erőtlenül, mikor egyik kezét a hálóingem széléhez vezette és elkezdte azt felfele húzni. - Még ne. Nem akarlak megbántani, vagy csalódást okozni...Én....Sajnálom.
 Ne haragudj, nem akartam erőltetni - válaszolt, majd kezeit és ajkát is elhúzta tőlem. Kissé megemelkedett rólam, lejjebb csúszott, hogy fejét a mellkasomra tudja tenni. Szívem gyors ütemben dobogott és tudtam, hogy tudja, hogy ezt csakis miatta van. Kis idő után normalizálódni kezdett a szívverésem, majd egyenletesen szuszogva elaludtam.

 Jó sokáig aludtam, mert mikor felébredtem újra esteledni kezdett, ám valami hiányzott mellőlem. Valami ami nélkül már nem szeretnék felkelni reggelente, de most még sincs mellettem. Kikelek az agyból és Lassan, nyugodtan keltem ki az ágyból és úgy ahogy voltam indultam az ajtó felé. Útközben ugyan egy megidézett hajgumival összefogtam a hajam, és magamra vettem egy fürdőköpenyt, de mezítláb léptem ki a szobából. a hideg járólap csiklandozta a talpam, így lebegve indultam meg az egyik irányba. Míg a lépcsőhöz értem vagy három vázát döntöttem fel, amivel véleményem szerint még annak a figyelmét is sikerült magamra vonnom, akiét nem akartam. Ez bizonyította azt is, hogy két idegen kar fonódott a derekam köré és húzott le a földre. Ütögetni kezdtem a fogva tartóm, hogy engedjen el, de nem tette inkább még szorosabban fogott.
- Te meg mégis hova mész? - Kérdezte Dante a fülembe súgva, és jeges leheletétől a hideg is kirázott. Letett a földre, magafelé fordított és várta a válaszomat.
- Közöd? Éhes vagy, szóval több, mint valószínű enni. Netalántán bajod van vele?
- Nem, de ilyen ruhában.... - mondta végigmérve és szemei kezdtek vöröses színt felvenni - Vétek, hacsak nem akarsz vacsora lenni.
 Szemei teljesen vörössé váltak, agyarai megnőttek és már épp a nyakamba harapott volna, amikor kínok közt vergődve esett a földre. Éreztem, ahogy az erőm áramlani kezd az ereimben és a lapockáim tájékán kisebb gócpontba tömörül. Éles fájdalom hasít a pontokba, amitől a földre esek kizökkenve D kínzásából. A levegő beszorul, nem tudok se sikítani, se lélegezni, se értelmes szavakat mondani csak vergődni. Hallom, ahogy Dante szinte röhögve hajol fölém, és kérdezi:
- Csak nem visszahatotta  mágia, Felség? - Nincs igaza. Nem a mágiáról van szó, hanem egy annál sokkalta rosszabb dologról. Erőt veszek magamon és megpróbálok felállni, de nem megy. Reménytelenségemben végül megteszem azt amit már oly' régóta meg kellett volna tennem. Megidézem a szárnyaim.
 Az első amit le tudok olvasni Dante arcáról az a döbbenet, majd a félelem, és végül a hitetlenkedés. Szólásra nyitnám a szám, ha képes lennék beszélni, de nem. Minden hang bennakad, nem akar kijönni, ám egy mélyről jövő hang megszólít. Örülök, hogy elfogadtad ajándékom, kis Hercegnő. Remélem nem haragszol meg nekem érte. Ophaiel vagyok, a Hold angyala és hiszek a győzelmedben az örök gonosz felett. Miután elhallgat Chris dühödt hangját hallom meg, amint éppen Dantéval és Dimitrivel üvölt, mert nem vigyáztak rám. Hasztalan, hiszen semmit sem tehettek volna ez ellen, így megelégelve túlontúl való aggódását megszólalok.
- Mitől vagy ilyen ingerült Christian? Csak nem valami baj történt - inkább hangzott kijelentésnek mintsem kérdésnek, de nem foglalkozik vele.
- Igen van, de ezt majd kettesben megbeszéljük. És hova ilyen sietősen szárnyakkal, szakadt ruhában?
- Enni, de nincs itt nagyon hideg? Megfagyok, de valamit el kell mondanom.
- Ráér, az az első, hogy ne essen bajod - nem felelek, csak teleportálok a konyhába. A hűtőből előveszek egy dohoz tejet és megidézek hozzá egy tál müzlit, némi gyümölcsöt és egy kis fagylaltot. Mire a három srác megérkezik, már csak a fagylalt maradt és a mosatlan. Meglepődve pislognak rá, megvonom a vállam s várom, hogy valamelyik egy kis információval lásson el a helyzetet illetően.
*~*~*~*
 A felvilágosítást követően Chris kérésére felváltva állnak őrt az ajtó és az ablak alatt és előtt. Démonom még most is képtelen feldolgozni azt a tényt, hogy nem segíthet, ha eljön az idő. Carlossal nekem kell megküzdenem, különben sosem hal meg. Fájt látnom az arcára kiülő tehetetlenséget és kétségbeesést, de a szabályokat nem mi írjuk. Egy kényelmesebb és valamivel melegebb ruhát varázsolok magamra és kinyitom az ablakot, ami alatt D járőrözik éppen. Míg nem figyel leugrok a párkányról és futni kezdek, ő meg utánam.
- Ezért még nagy bajban leszünk Elisa! Gyere vissza!
- Nem! - válaszolom, miközben kiérek a fák takarásából. Sehol egy árva lélek, ami meglep, tudván iskola van vagy mi a szösz. - Dante, hol vannak.... - kérdezném hátrafordulva,a mikor egy kezet érzek a torkomnál.
- Nézzenek oda, mit hozott erre a szél? Egy Dunkent; milyen kiszámítható vagy, de most megfizetsz mindenért - mondta egy ismerős hang. Tekintetemet rá emelem és érzem, ahogy kifut az arcomból a vér. - Igen jól látod, Daphne vagyok teljes valómban. Csak  nem megleptelek.
- Épp ellenkezőleg, most végre meg tudlak rendesen ölni - mondtam és egy gyorsan ható méreggel átitatott tőrt szúrtam a szívébe. Szorítása gyengült, ahogy a méreg végigáramlott az ereiben, majd elengedett. Nem hagytam meg neki azta a tisztességet, hogy hagyom lassan meghalni, hanem az erőmet használva kínozni kezdtem. Szemei kikerekedtem, majd egy éles sikítást követően lángra kapva elégett és eltűnt. - Mostmár soha nem térsz vissza.
- Én soha többet nem akarlak felbosszantani - hallottam meg D és Dimitri hangját a hátam mögül.
 Mosolyogva fordultam feléjük és nem kellett mondanom semmit, de értetettek. Visszaindultunk a főépület felé, ahol a többi diák is volt, ám útközben még hasonló módon kivégeztem egy pár ellenséget, akik meg akartak ölni. Az épület főbejáratát átlépve Kat, Vadász és Conor fogadott és úgy tűnt örülnek nekünk, ám csalódnom kellett. Egyből Edwardhoz vittek, hogy ott világosítsanak fel a kötelességeimről. Kínos egy megbeszélés volt, de hamar túlestünk rajta, mert valami megmagyarázhatatlan erő kezdett vonzani magam felé.
 Hiába küzdöttem ellene mit sem használt, még a többiek visszahúzását sem éreztem meg. Lassan, de biztosan húzott magafelé az a lény, és kezdett kirajzolódni előttem igazi kiléte. Ugyan az az átkozott lélek kínzószemély volt, akit az álmaimban láttam. Mostmár tudtam a nevét, csak azt nem tudtam mit akar tőlem pontosan. A tetőn tértem magamhoz abból a bűbájból, amit rám bocsájtott, majd felnéztem és őt láttam magam előtt. Carlost.
- Milyen nagyszerű, hogy megtisztelsz a jelenléteddel Hercegnő. Már kezdtem azt hinni nem szeretnél velem személyesen is találkozni annyi év után. Tévedtem.
- Mily' arrogáns fasz vagy te Carlos. Azt hiszed képes vagy legyőzni? Ezt te sem hiheted, amikor mindketten tudjuk, hogy ahhoz gyenge vagy még.
- Ennyire naiv lennél? Azt sem tudod mivel állsz szemben, Kedvesem - mondta és egy vérindát küldött felém. Szerencsére sikerült az elsőt elkerülnöm, ám a többi ellen nem volt ilyen mázlim, mert kibillentem az egyensúlyomból. A vérből lévő kötelek, melyekkel magához rántott égették a bőröm, aminek ő szemlátomást nagyon örült.  - Most mit gondolsz, Hercegnő? Megtudlak ölni vagy sem?
- Eressz el, de rögtön. Ezt nem úszod meg szárazon - mondtam és minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a béklyója alól.
 Háttal fordított magának úgy hogy lássam a felénk közeledő barátaimat. Elszörnyedve néztek rám, ahogy kifeszítve függtem a földtől pár méterre. Kat egyből támadott, ahogy észrevett egy kis figyelmetlenséget Carlosnál, aki nem habozott visszatámadni őt. Az első sokkból a többiek is hamar felébredtek és egyesével ostromolni kezdték az ellenfelet. A figyelmét sikerült éppen annyira elvonniuk, hogy képes voltam kiszabadulni a béklyóból és hátulról támadtam rá. Sikerült meglepnem, és egy jól irányzott szúrással a földre terítenem. Nem elégedtem meg ennyivel és nem érdekelt, hogy a barátaim szemében ezzel egy kegyetlen gyilkossá válók, nem érdekelt. Egyetlen dolog foglalkoztatott, mégpedig az, hogy visszaadjam neki, mindazt, amit ő tett velem.
- Ez az, tedd velem azt, amit én veled és örökre az enyém leszel - hangzott ördögi hangja a tudatom peremén. Ekkor ütéseim száma csökkenni kezdett és az akaratom is alábbhagyott.
 Nem akartam életem végéig hozzá tartozni, de meg kellett ölnöm. Ahogy a támadásom abbamaradt felült és az ölében tartva húzott magához és nem engedett el. Elméje az enyémet kezdte ostromolni, amit egy követelőző csókkal tett még undorítóbbá, hogy át tudjon hatolni a pajzsomon. Nem engedtem neki és sikerült annyi energiát elszívnom tőle, hogy a lehető legtávolabb tudjam lökni magamtól. A tető peremére került és csak egy erősebb széllökés kellett volna, hogy egyszer s mindenkorra meghaljon, de nem ez történt. Sajnos.
 Sikerült megkapaszkodnia valamibe és felállt, majd felém lendült, de már nem tudott hozzá érni. A pillanatra törtérrésze alatt megtorpant és szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Megfordultam, hogy lássam mitől és Christian állt vagy inkább lebegett mögöttem, kiterjesztett fekete szárnyaival. Kezét felém nyújtotta, de nem ért hozzám, csak megidézte az én vérvörös szárnyaim. Elképedve nézett kettőnkre felváltva Carl és nem tudta eldönteni mitévő legyen, hát én cselekedtem. Egy fényindát lőttem felé, ami a közelébe érve több apró szilánkszerű nyalábra esett szét ezzel okozva számos sérülést. Bámulásából a fájdalom zökkentette ki és szitkozódva rontott nekem, ami elől kitértem, így Chris elé került, aki viszont egy tőrt szúrt keresztül a szívén.
- Ezzel még nem győztél, Lorin  - harsogta felém, majd köddé vált.
- Jól vagy, Szerelmem?
- Igen, de ezt én is kérdezhetném tőled Black. Meg kell őt találnunk, mielőtt visszaszerzi az erejét.
- Egyetértek, de pihenned kell, mert még nem vagy elég erős az utolsó harchoz - mondta féltve és magához húzott.
- megértelek, de akkor sem hagyhatjuk, hogy egy ilyen elvetemült vámpír az iskolában randalírozzon. Mi van akkor, ha megtámadja a diákokat. Felügyelőként még én vagyok értük a felelős.
- Akkor is pihenned kell és erről nem nyitok vitát. Rengeted energiát használtál már fel így is ellene és nem hagyhatod, hogy ezzel neked ártson. Kérlek gyere vissza a szállásra és pihend ki magad.
- Rendben, de nem sokáig csakis estig - mondtam, mire bólintott és mindkettőnket néhány szárnycsapással a szállásukra vitt.
 Este kipihenten és józan gondolatokkal indultam neki a legvégső harcnak. A délután folyamán rengeteg elveszett érkezett az iskola alá, akikkel a diákoknak kellett megküzdeniük. Harci díszbe öltözve léptem át a biztonságot nyújtó téli szállás küszöbét és indultam a helyenként lángoló főépület irányába. Útközben csatlakoztak hozzám boszorkányok, vámpírok, tündék és egyéb veszélyes teremtmények, akik segítettek az elénk siető ellenséget a földdel egyenlővé tenni. Épp az erdő mellett haladtunk el, mikor megéreztem Carlos erejét és egy biccentéssel leváltam a csapatomtól, hogy egyedül vívjam meg a csatámat.
 Pontosan ott találtam ahol lennie kellett és egy gyors támadással köszöntöttem. Nem tudta kivédni az alattomosan érkező rajtaütést, így egyből elterült, amint hozzáért a nyílvesszőm. Ő sem tétovázott sokat, mert amikor felkelt a földről egyből nekem esett. Minden ponton támadtuk egymást, bár ő még így is sokkal sebezhetőbb volt nálam. Egy sokszorosító igézettel sikerült megtévesztenem, így a háta mögé lopózhattam és az Artemisz bottal átszúrtam a testét a szívével együtt. Nem szenvedett sokat, mert szinte azonnal szörnyet halt és nem sokkal később semmivé tört szét. Ezután az épülethez teleportáltam, ahol a döbbent arcokon kívül nem láttam mást. Az ellenség felszívódott, mintha ott sem lett volna sohasem, azonban mi mindannyian tudtuk az igazat.
*~*~*~*
 Két nap telt el a Nagy Harc óta és kezdett minden normalizálódni úgy ahogy előtte megszokhattuk. Azonban történt egy kis változás is. Nekem már többé nem volt helyem az akadémián, így reggel minden cuccommal együtt indultam a főbejárat felé. Kat segített kiválasztani egy megfelelő ruhát, megy elegáns és hűen tükröző hercegnői mivoltom egy tiarával kihangsúlyozva. Az ajtóhoz érve nem lepett meg, hogy Christ és még néhány barátot láttam.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nélkülem bárhova is elmész? - Kérdezte a vámpírom és átölelve súgta a fülembe a következőket. - Tudnod kell, hogy már én sem maradhatok az akadémián, így megkérlek gyere velem haza.
- Haza? Nekem olyanom már nagyon régóta nincsen - mondtam egy kósza könnycsepp végigfutott az arcomon.
- Ez nem igaz. A te otthonod egy csodálatos és hatalmas ház, amit a szüleidtől örököltél még gyermekként. Oda szeretnélek most hazavinni, ha nem bánod.
- Nem dehogy, de a többiektől azért még elbúcsúznék - elengedtem és odaléptem Lukhoz és Camhez. - Nem is tudom mit mondjak srácok. Mindent nagyon köszönök nektek és sosem feledlek el titeket. Kérlek benneteket, hogy vigyázzatok Katre helyettem is.
- Megtesszük...hercegnő...Ezek szerint nem csak nekem nehéz így szólítanom....Ja tesó - mondták felváltva, majd mindketten szorosan magukhoz öleltek. - Mi köszönjük, hogy volt alkalmunk a valódi személyiséged megismerni.
- Dante, Dimitri és Rien igaz? Szóval....Nektek is szeretném megköszönni azt, hogy támogattátok Christiant, mikor szüksége volt rá. Nagyra értékelem.
- Nem tett semmit, Felség.
- Tényleg nem volt nagy dolog Dunken, de lenne valami amit mondani akarok csak kérlek hajolj közelebb - kivételesen megtettem amit kért, habár már előre éreztem, hogy megbánom. - Nagyon dögös vagy ebben a ruhában és roppant szép. Megértem, hogy miért szeretett beléd Black olyan hamar és remélem sokáig együtt maradtok. Szép párt alkottok és sok sikert a továbbiakban.
 - Köszönöm Dante. Sosem gondoltam volna ezt rólad, de sikerült a véleményemet megváltoztatnod rólad - mondtam és megöleltem, de csak kis időre. - Menjünk, mielőtt elerednének a könnyek.
- Legyen, de Katerinától nem búcsúzol el.
- Már megtettem, míg készültem.
 Mikor kiléptünk a bejárati ajtón akkor szembesült a mérhetetlen pusztítással, amit Carlos és teremtményei okoztak. Hát mit ne mondjak lesz mit helyrepofozni. Már a lefele menő lépcsőn jártunk, amikor hatalmas hangzavarra lettem figyelmes. Kat és a többiek hatalmas bőröndökkel közeledtek felénk és valamin nagyon vitatkoztak. Mikor mellénk értek értettem meg igazán a problémájuk lényegét. Egyikük sem akart minket elengedni, így mindannyian kiléptek és velünk tartanak az új élet felé.
 Remélem nem baj, ha én is veletek tartok Hercegnőm? Különben meg ki védene meg téged a rád leselkedő veszélyektől?
- Örülök neked Vadász, hogy csatlakozol hozzánk. Sokat jelentesz nekem - mondtam hangosan, mire mindenki abbahagyta a szócséplést.
 Köszönöm. Remélem rászolgálok a bizalmadra.
 Azt meghiszem.
 Ezután még órákig gyalogolhattunk volna, ha nem teleportálunk egymás kezét fogva a kastényszerű építményhez. Ez volt szüleim öröksége, amit nem kellett senkinek sem megmondani, mert éreztem. éreztem az épületből áradó mágia és szeretet erős jelenlétét.
- Gyönyörű...erre nem is tudok mit mondani. Olyan, mintha ez az elmúlt 16 év el sem telt volna.
- Tudom. A szüleid kérésére egy burok veszi körül, így rajtunk kívül nem látja más, amíg be nem költözöl - mondta Christian mögém állva és egy csókot nyomott a hajamba. A többiek is csak bámulni tudták, így mi ketten bementünk és birtokba vettük a családi örökségem.

 Vége

Lisa öröksége

2 megjegyzés:

  1. Wow, ennél jobb befejezést nem is bírtam elképzelni a történethez! Szóval csalódást nem okoztál! Kíváncsi vagyok, hogy mi lett velük ez után!
    Fantasztikus történet lett!!!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett! Úgy fejezted be, hogy nincs hiányérzetem, hanem inkább derűt érzek. Ez eddig senkinek sem sikerült. :)

    VálaszTörlés