2.évad 12.rész - Miért hagy mindenki magamra?

Rettenetesen sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt. Ihlet hiányban szenvedtem és habár meg is volt az eleje mégsem mertem feltenni, mivel hiányzott a vége.
Nagyon remélem nem orroltatok meg rám és a még meglévő olvasóimnak köszönöm a támogatást. Nem is húzom tovább :D Jó olvasást hozzá

  "Neked van egy sárkányod? - kérdezte visítozó hangon Luk."

 - Nem vagyis igen - válaszoltam a többieknek háttal.

- Most igen vagy nem? - kérdezte Cameron és éreztem rajta, hogy nem bízik meg Vadászban.

- Hát ezt így nehéz lenne elmagyarázni. Szóval Vadász....hogy is mondjam....

- Az ég szerelmére, ne szarakodj már annyit. Mond mi köze van a kutyádnak mindehhez? - faggatózott D.

- Még be sem fejeztem, de megtehetném, ha hagynád. Szóval Vadász és ez a sárkány egy és ugyanazon lény. Ő egy alakváltó és nem kell tőle félnetek, mert nem bánt senkit. Tudom, hogy ez eléggé furán hangzik, de így van - mondtam egy szuszra.

 Érzem, hogy félnek tőlem. Jobb lenne, ha visszaváltoznék az eredeti alakomba. Azonban ha visszaváltozok, akkor megszűnik a kettőnk közti telepátia. Remélem akkor a srácok is elfogadnak, bár Katerina részéről nem látok erre veszélyt.

 Értelek, de akkor is.....Sajnálom, hogy így alakult ez az egész.

 Én is, de ne aggódj emiatt. Lehet hogy csak egy kis időre van szükségük. Na, de ideje lenne alakot váltanom, ha nem akarsz továbbra is a többiek értetlenségének célpontja lenni.

 Rendben, de ugye megígéred, hogy itt maradsz.

 Persze.

 A telepatikus beszélgetés után a többiek felé hátráltam egy pár lépést, majd a sárkányomat egy különös fényburok ölelte körül. Egy idő után annyira bántotta a szemem a fény, hogy eltakartam azt. Pár másodperc elteltével a fény megszűnt és a lábamnál egy édes kis alaszkai husky állt. Óvatosan megfordultam, hogy még véletlenül se vegyék támadásnak a mozdulatomat, azonban nem várt látvány fogadott. Míg Chris, Kat és az ikrek tekintete kíváncsiságot tükrözött, addig Dante szemei tőrként fúródtak mind a tekintetembe, mind a bőröm alá. Ám amikor megszólalt szavai vádként értek el hozzám, habár nem lehetett tőlem mindössze 20 méterre.

- Mégis ki vagy te, és mit tettél az igazi Elisával? - vádolt meg egy értelmetlen dologgal.

- Szerinted? Elisa vagyok te balfasz, ha nem vetted volna észre - mondtam neki nem kicsit idegesen.

- Hazudsz, ebben biztos vagyok. Az igazi Elisa nem viselkedik így.

- Miért hazudnék, ha szabad tudnom? Különben meg honnan hogyan szoktam viselkedni? Úgy viselkedem, ahogy nekem tetszik, és ha ezt te nem tudod megemészteni el lehet húzni az jó büdös francba.

- Azért hazudnál, hogy a bizalmunkba férkőzve kicsinálj minket. Egy átkozott pokolfajzat vagy. Nem több, mint egy gyilkos.

 Ezzel a mondatával együtt egy jeges villámcsapást is küldött felém. Ilyen esetekben áldom magam, hogy a személyes pajzsomat soha sem engedem le, így képes voltam megállítani a támadást. A pajzs elnyelte a villámot, de vissza nem dobta. Azonban a lábamnál eddig viszonylag nyugodtan ülő Vadász egy szempillantás alatt változott vissza védelmező szárnyas hüllővé. Mivel Dante nem számított védekezésre, így nyertem pár pillanatot, amíg sikerült végiggondolnom mindent és Vadászt is kicsit megnyugtatni. Ez a kis kizökkenés sem tántorította ki a támadás okozta élvezetéből.

- Az igazi Dunken lány már rég visszatámadott volna. - mondta két újabb csapás között.

- Az esetleg nem jutott el a csökött agyadig, hogy nem fogok támadni, mert megváltoztam? - kérdeztem.

- Nem, mert ő soha nem változik meg - mondta tébolyult arckifejezéssel.

- Dante! Fejezd ezt be. Nem látod, hogy alaptalan a vádad? Lisa tényleg változott - mondta Chris és szemében elszántságot vettem észre.

- Nem kell egy démonnak a pártját fogni - mondta immár a többieknek.

 Nekem se kellett több, míg nem figyelt egy kisebb tűzlabdát hajítottam felé. Szándékaim szerint csak ráijesztettem volna, de minden másképpen sült el. A tűzlabdát Chris elnyomta mielőtt elérte volna D-t. Figyelmeztetően rám nézett, de nem érdekelt, mivel Dante vérig sértett és ez bosszúért kiáltott. Összeszedtem minden erőmet, majd éreztem, ahogy ereimben végigszáguld az energia. Minden érzékem pattanásik feszült, végül egyenesen Dante felé néztem. Nekem háttal állt ugyan, de ez nem akadályozta a hatalmam hatását rajta.
 Miután sikerült magam felé fordítanom az egyik képességemmel, meglepődötten nézett rám. Nem számított ellentámadásra és ez nem kicsit esett rosszul. Egy újabb erőmet vetettem be ellene, mikor kínoktól vergődve összeesett a havon. Lehet, hogy nem jó dolog, de élveztem ahogy láttam magam előtt magatehetetlenül és szenvedve. Az agyamat teljesen elöntötte valami megmagyarázhatatlan gyilkolási vágy. Testem mellett eddig a pillanatig bénultan lógó kezeim a magasba emelkedtek és ezzel egyidejűleg a sértegető vámpír is.
 Látásom csak rá fókuszált és az egyik kezeimmel nagyjából 20-25 méter távolságból fojtogatni kezdtem, miközben a kínzást nem hagytam abba. Mindenki dermedten állt körülöttem és a szárnyas hüllőm sem mert hozzám szólni. Tudtam, hogy a következő tettemmel talán túl messzire megyek, de nem érdekelt. A másik kezem izzani kezdett és pár pillanat múlva apró, ám mégis tűzforró lánggömböket lőttem ki vele. Sajnos a labdák nem érték el D testét, amit nem értettem, hisz senki nem állt az útjukba. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az áldozatomról, hogy egy röpke pillanatra felmérjem a helyzetet.
 Chris ne messze állt tőlem és el-elnyelte a tűzlabdákat. Dühösen néztem rá és nem csak ezért a tettéért. Egy energiahullámot küldtem felé és meg se várva, hogy mi lesz visszafordultam D felé. A srác tekintete kétségbeesést sugárzott némi rettegéssel fűszerezve. Ekkor belőlem csak egy kiszakadt néhány szó, ami eddig a szívemet nyomta.
- Mostmár hiszel nekem? - kérdeztem, mire alig észlelhetően bólintott. - Te akartad, hogy támadjak, hát tessék megkaptad - mondtam szinte vicsorogva.
- Lisa kérlek ereszd el! Nyugodj meg és minden rendben lesz - mondta egy kellemes hang közvetlenül előlem.
 Pillantásomat elszakítottam a kínlódó vámpírivadékról és ránéztem Chrisre. Szemeiben különös fény játszott, ami kissé földön túlinak hatott. Megfogta a kezeim, hogy több lövedéket már ne tudjak elhajítani, vagy kínozni másokat. Érintése nyomán testem ellazult és leengedtem a karjaim, és fejemet lehajtottam, nehogy a szemébe kelljen néznem. A személyes pajzsom - álarcom -  a pillanat tört része alatt szakadt le rólam, ezzel megmutatva az érzéseim. Elengedte az egyik kezem és kézfejét az állam alá tette, majd megemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, amit nem akartam. Szemeimet lesütöttem, mert nem szerettem volna, ha a szemeimet égető könnycseppeket meglátja.
- Áruld el, miért tetted? Nem gondolta ő ezt komolyan - mondta és továbbra is megpróbált szemkontaktust kialakítani velem.
- Megértett.....és nem vagyok démon! Ezt mostmár ő is nagyon jól tudja, és nem mer még egyszer ilyet mondani - mondtam és ránéztem. Tekintetében a bűntudat és az értetlenség uralkodott.
- Ez nem ok arra, hogy megölj bárkit is, Lisa. Tudom, hogy nem tetted meg, mert megállítottalak, de szívesen megölted volna, ugye?
- Igen és ezzel neked mi a bajod? Nem neked ártottam, ha jól tudom - mondtam és kezének szorítása erősebb lett az enyémen -  Eressz el vagy nagyon megbánod, Christian.
- Most csak ugratsz, ugye? Komolyan képes lennél azok után ami kettőnk közt történt kicsinálni?
- Nem...vagyis igen....argh - mondtam, majd egy erős rántással kiszabadítottam a kezem és képen töröltem.
 Hitetlenkedve nézett a már fátyolos tekintetembe. Lehunytam a szemeim, hogy visszatartsam a könnyem, ám azok nem maradtak a helyükön. Egy apró csepp utat találta magának és megszökött a szemhéjam alól, majd újra kinyitottam a szemeim. Arca megrándult, de nem tudtam mitől. Mielőtt a könnycseppemet a több is követte volna, megfordultam és felteleportáltam Vadász hátára. Nem kellett sokat várnom, és a sárkányom felemelkedett, majd visszavitt az iskola biztonságot adó falai közé.

 Már két nap is letelt, hogy szinte ki sem mozdultam a szobából. Persze enni és mozogni azért lementem, de kb. ennyi volt amit nem bezárva töltöttem. Nem mintha valaki meggátolt volna abban, hogy kimozduljak csak egyszerűen így éreztem magam jól. Természetesen Kat mindet megtett annak érdekében, hogy szóra bírjon, de nem adtam meg magam egykönnyen. Megpróbált közös programot csinálni a fiúkkal, és felőlem ő mehetett volna, de nem akart egyedül hagyni.
 Harmadik nap már megunta a szótlanságom, így fogta magát és kiment. Tudtam nagyon jól, hogy hova megy, és szívesen mentem volna utána, ám a gondolta, hogy találkozzak Chrissel vagy D-vel nem vonzott. Miután elég távolinak éreztem a jelenlétét kiléptem a szobából. Lementem az edzőterembe, magammal vittem a cuccaim illetve Vadászt biztosításképpen. Gyorsan átöltöztem egy kényelmes ruhába, majd előszedtem a zene lejátszóm és kerestem néhány lassú, szomorú számot. Elindítottam és az első akkordokkal együtt én is megtaláltam saját magam. Egy kisebb forgás, egy plié, egy fondu, relevé majd egy ugrás és hasonló lépések addig amíg a szám véget nem ér. Pár perc pihenő, majd egy számot indítok el és folytattam.
 Egy forgás és egy ugrás után nem jól éreztem a talaja és a bokám kifordult. A fájdalomtól nem tudtam lábra állni, de nem érdekelt. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam és folytattam. Megérdemeltem a fájdalmat és szándékosan nem gyógyítottam meg magam. A sírás határán voltam amikor a kibicsaklott bokámra érkeztem, tudtam nagyon jól, hogy senki sincs rajtam kívül a teremben, így útjára engedtem egy elfojtott könnycseppet. A szemeimet szorosan lecsuktam és immár a fájó érzéssel együtt átadtam magam egy teljesen más dalnak. Csukot szemeim előtt megjelent Chris mosolygós arca, a csókunk érzései és minden vele kapcsolatos emlékem. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy féltem tőle, mégis szívembe mart a hiánya és tudtam valamit eltitkol előlem.
 Mikor véget ért a szám a lelkemben dúló háborútól nem tudtam tovább talpon maradni. Vadász mellém futott és tekintetében ugyanolyon szomorúságot láttam, mint ami engem emésztett belülről. Fejét az ölembe tette simogatást várva és némi tétovázás után elkezdtem a füle mögött vakarni. Édes kis morgás hagyja el a pofáját és hozzá még vakkant is. Aranyos kis pillanatunkat egy aggódó mégis ismerős női hang zavarja meg, mire felkapom a fejem és megfordulok ültömben.
- Már azt hittem eltűntél - mondja Kat és egy apró sóhaj hagyja el a száját.
- Nem tűnök el megint, de ezt már megígértem..
- Tudom, csak mikor visszamentem a hálónkba nem találtalak ott és megijedtem. Amúgy már aggódni sem lehet érted?
- De, de nem lényeges. Mit szeretnél kérdezni?
- Én semmit - mondja, de nem tud átverni. - Ennyire látszik? Na jó, de ne mond el senkinek. Mi van közted és Chris között? - kérdezi mire elkomorodom.
- Semmi....én...nem tudom.
- Mi történt, míg a hóban fetrengtetek?
- Megcsókolt és...jaj Kat én nem is tudom. Biztosan csak az akkori minutum hozta így. De....de bennem ez olyan fura érzést váltott ki.  Te éreztél valaha úgy, mintha ezernyi apró valami lenne a testedben?
- Mármint a pillangókra gondolsz?
- Nem tudom, ez olyan volt mintha a szívem egyszerre dobbant volna az övével. Azonban én nem tudom, vagyis nem értem őt. Hazudik nekem és hazudott mindig is.
- Ezt most nem értem, kifejtenéd?
- Azt eddig is tudtam, hogy valami nincs velem rendben, de azt hittem ez egy gyerekkori sokktól van így. Emlékszel mikor elmeséltem, hogy 5 évesen mi történt velem? Na az ezzel a baj, hogy nincsenek korábbról emlékeim. Rengetegszer van úgy, hogy néhány álom olyan, mintha emlék lenne, de nem tudom. A domboldalon...mikor elestem.... Kat én nem akartam, de csak úgy megtörtént és azt hittem ott maradok - mondtam.
- Mi történt az Istenért? Ne ködösíts csak mond meg végre, mert így ne tudok segíteni.
- Beleláttam Chris emlékeibe - mondtam ki, mire Kat csodálkozva nézett rám. - Ne nézz így rám. Tudom, hogy szörnyű és nem is akartam, de minden olyan szép volt, mármint az emléke előtt. Te is nagyon jól tudod, hogy nem engedem le a pajzsom, mert nem akarok belelátni másokba, de ez csak egyszerűen magával ragadott. A látomásban volt egy kislány, aki én voltam és Ő volt még ott, mint kisfiú és szerintem az anyukája, de nem vagyok benne biztos. Annyira nem akarok a közelében lenni, mint amennyire hiányzik a jelenléte.
- Tudod mit? - kérdezte, ám én nemlegesen megráztam a fejem. - Tartunk egy pasi-felejtős-estét és elmegyünk a hegy lábánál lévő faluba bulizni, OK?
- Nem is tudom. Neked ott van Cam és ez olyan hülyén hangzik. Különben is miért akarnád elfelejteni Cameront?
- Én nem is....de legjobb barátnőhöz méltóan egy estére azzá válok. Szingli leszek és elmegyünk bulizni. Na gyere és menjünk készülődni, mert már 5 óra van és lekésőbb 8-kor indulni akarok.
- Rendben, de nem öltöztethetsz plázapicsának.
- Oké - mondta.
 Feltápászkodtam a földről és elmentem átöltözni. Visszavettem e reggeli ruhámat, a táncosat összecsomagoltam és elindultam Kat után. A szobánkhoz érve egy kis suskus ütötte meg a fülem. Nem voltam olyan hangulatban, hogy kihallgassak bárkit, így szimplán benyitottam. Nem meglepetésként ért, hogy ott voltak az ikrek. Cameron Katet próbálta rávenni valamire, míg Lukas az ágyamon elterülve nézett ki a fejéből. Érkezésemre mindannyian felnéztek és csodálkozva néztek rám, ám Luk szemei egy idő után a bokámra tévedt.
- Mit csináltál már megint?
- Semmit - mondtam morcosan és tömören.
- De ezt akkor is helyre kell hozni, mielőtt késő lenne.
- Luk, nem kell úgy tennem, mintha érdekelne az amit mondasz. Mielőtt még megkérdeznéd, igen fáj, nem nem kell meggyógyítani és igen szeretek szenvedni, mert megérdemlem - mondtam szomorúan, mire mind a hárman mellém léptek és megöleltek.
- Ja, te lány. Hát miért mondasz ilyet? Senki sem érdemli meg, hogy szenvedjen. Na csüccs le az ágyra és hadd nézzem - mondta Cam. Bólintottam és az ágyamhoz botorkáltam. Mellé térdelt és a fájós lábamat maga elé vette, kezét ráhelyezte és feltett egy kérdést. - Ugye eljöttök a szülinapunkra?
- Persze. Ki nem hagynám azt, hogy mindketten egyszerre öregedtek meg és én ezt még az orrotok alá is tolhatom - válaszoltam mosolyogva, és közben a fájdalom is elmúlt a lábfejemnél. - Köszönöm, de most jó lenne, ha elmennétek, mert dolgunk van Kattel.
 A srácok sejtelmesen összenéztek, majd távoztak. Megbeszéltünk Kattel, hogy míg ő ruhát válogat, addig én megfürdök. Gyorsan megengedtem a meleg vizet, levarázsoltam a ruháimat, majd beálltam a nedvesség alá. A forró víz gyógyírként hatott fájó porcikáimra, majd miután végeztem kiléptem a gőz alól. Megtörölköztem és visszamentem a szobába, ahol Kat már izgatottan várt. Értetlenkedve néztem rá, mert tudtommal egy ruha kiválasztásától nem szokás kicsattanni az örömtől. Arckifejezésem láttán, pár lépést odébb ment és elém tárult az a ruha, amit még én terveztem, és aminek terveit elhagytam.
- Ezt meg hol találtad?
- Egy dobozban, amit nem nyitottál ki. Remélem nem baj, hogy ezt választottam neked. Cipőben pedig szerintem ez hozzá a legjobb, mármint ha figyelembe vesszük, milyen az időjárás kint.
 - Nem tudom elhinni. Ha apa még élne és láthatná a ruhát.....még az ő kedvéért terveztem, hogy el tudjunk menni vacsizni ketten. Hiányzik.
- Elhiszem, tudom milyen elveszteni valakit. Azonban ezt még a nyáron vettem magamnak - mondta és magára varázsolt egy kellemes színű ruhát - és ezt egy kiárusításon vettem, még régebben.
- Nagyon jól néz ki. Lehet, hogy nem megy a ruhához, de legalább nem fogsz fázni és egyedi leszel- mondtam és felvettem a ruhát, amit kiválasztott.
 Megcsinálta a hajam és a sminkem, habár azt inkább hanyagolhattunk volna, de szerinte jól állt. Még kerestünk néhány ékszert, majd felvettem az elmaradhatatlan karkötők is és késznek nyilvánítottam magam. Gondoltam jó lesz, ha szólok az igazgatónak, hogy ne készüljön ki, amiért lelépünk szórakozni.. Sokszor lógtam már ki, így tudtam mennyire ki tud akadni egy-egy ilyenen. Az igazgatói iroda előtt egy picit megálltam és vettem egy mély levegőt. A kilincsre tettem a kezem és lenyomtam azt, ám csak résnyire tudtam nyitni azt, mert halk ám annál indulatosabb hangokat hallottam a túloldaláról.
- Ennek a lánynak semmi keresnivalója az akadémián - mondta egy ismerős hang. - Edward te is tudod, hogy az az átokfajzat mit tett.
- Michael eddig sem okozott gondolt a lány, most sem tett semmit.
- Jól elrejtettétek Logannel, habár ő mostanra már halott - mondta egy idegen hang - Meg kellett volna akkor ölni, amikor még gyenge volt és gyámoltalan. A szervezet tud a hatalmának növekedéséről. Mondd Ed tudsz a Dunken-lány szárnyairól?
- Nem, de ha tudnék is az sem tartozna rátok. Különben meg, miért most jöttetek?
- Mr Chole szólt nekünk, hogy a lányát nem egyszer terrorizálta a Dunken ivadék - mondta Michael.
 Mr Chole....Mr Chole....Áh megvan; Meredith apja. Az az átkozott kis csitri képes volt rám küldeni a Szervezetet. Hogy volt mersze ehhez?
- Én nem tudok ilyenről. Elisa sosem bántotta Mereditht. Habár voltak összetűzéseik, de akkor sem ártott neki. Az a lány csak feleslegesen keveri a bajt.
- Engem ez nem érdekel. Add át nekünk a lányt, vagy bezáratjuk az iskolát.
- Larion, drága barátom....Elisa , hogy is mondjam....Ha át is adnám nektek, akkor sem mennétek vele semmire. Ti is nagyon jól tudjátok, hogy nem szabhat gátat a hatalmának semmi sem.
- Akkor is ki kell hallgatnunk, mert megölt egy vámpírt. Remélem tisztában vagy vele, hogy kiről van szó.
- Scottról, és nem Elisa ölte meg, hanem saját maga rohant a vesztébe. Tudta nagyon jól, hogy mi fog történni akkor este és mégis ellene tett. Azonban, ha ennyire el akarjátok vonni, hát tessék.
 Most komolyan el fognak vinni? - kérdeztem magamtól. Azonban nem ez volt ami rosszul esett, hanem az, ahogy rólam beszélte. Átokfajzat, ivadék, mintha valami rosszat tettem volna azzal, hogy világra jöttem. Óvatosan visszahúztam az ajtót és a fejemet nekitámasztottam az ajtó melletti falnak. Csak néztem lefelé és láttam, ahogyan apró sötét pöttyök, hullanak a földre. Az arcomhoz nyúltam és rá kellett döbbennem, hogy a könnyeim szaporán folynak kifelé a szememből. Letöröltem a régieket, ám helyüket újabbak foglalták el.
 Megfordultam és megsemmisülve ballagtam a kijárat felé. Szívem szerint elfutottam volna, ám a menekülés soha nem old meg semmit. Mielőtt elértem volna a főbejáratot összetalálkoztam Conorral. Nem akartam felnézni, mert tudtam, hogy nem vagyok sem olyan állapotban, sem pedig olyan szinten fizikailag, hogy elbánjak vele. Ám mikor elléptem volna mellette, megfogta akarom és visszahúzott maga elé és az államnál fogva kényszerített, hogy nézzek a szemébe.
- Mi történt?
- Semmi és hagyj békén - mondtam nyersen, de mielőtt bármit tehetett volna, ellöktem magamtól és futni kezdtem.
 Nem tudtam pontosan hova futok, csak a lábaim vittek magukkal. Amikor beértem az erdőbe egy rettenetes sikítás után leszakadt az ég. Villámlott és mivel túl hideg volt az esőnek, hó hullott az egész  területre. Egyenesen továbbmentem a Charlsten birtokra, miután egy erős burkot húztam védőhálónak a környék felé. Az épülethez érve egy kellemetlen érzés kerít hatalmába. Egy csepp a félelem nélkül lépem át a küszöböt és elkiáltom magam, a dédnagyapámat keresve.
- DON......Kérlek gyere elő. Szükségem van rád - mondom, ám válasz nem jön. Azonban valami teljesen más jelenik meg előttem.
 Egy szellemi felirat: ÖRÖKKÉ MAGÁNYOS MARADSZ! - jelent meg előttem. Szívem összeszorult, mert tartottam attól, hogy Don küldte és soha többé nem fog velem szóba állni. Felsiettem az emeletre és még párszor megpróbáltam megidézni, de semmi életjelet nem adott. Végül lekuporodtam a földre és térdeimet magam alá húzva utat engedtem a könnyeimnek. A nyitott és törött nyílászárókon keresztül egy rettenetesen hideg fuvallat áramlott a házba. A jeges fuvallat miatt összerezzentem és ekkor tudatosult benne, hogy eléggé lengén vagyok öltözve.
- Nem baj, úgy sem hiányoznék senkinek, ha megfagynék. Megérdemlem - suttogtam magam elé és még véletlenül sem varázsoltam magamra egy plédet. Közben a könnyeim megállíthatatlanul folytak, míg végül egy elgyötört halk kiáltás ki nem szakadt belőlem. - Miért hagy mindenki magamra? - mondtam és egy hatalmas villám hasította ketté az eget, ezzel is tükrözve a kiáltásom és a csend közötti kontrasztot.