2.évad 1.rész - Új élet reménye

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész. Örömmel láttam, hogy ennyien várjátok a 2. évadot és hát meg is hoztam a várva várt részt.

Mindenkinek jó szórakozást kívánok hozzá. :D ♥

Chris szemszöge:

 Az apja halála után Lisa teljesen kifordult önmagából. Miután felébredt senkivel nem volt hajlandó beszélni, még Kattel sem. A szobájukba ült és ki sem mozdult, vagy ha mégis akkor is csak éjszaka. Azonban egyik este épp náluk voltunk és beszélgettünk, amikor Ő egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Elisa szemszöge:

 Amikor felébredtem azt sem tudtam hol vagyok, majd megláttam apa holttestét. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyek kárt senkiben. Nagyjából sikerült is, de nehezemre esett tartanom magam. Egyszer csak kitört belőlem egy túlvilági sikoly, ami nem akart abba maradni, majd egy szúrást éreztem a halántékomnál, és onnantól kiesett minden.

 Mikor újra magamhoz tértem mindenem fájt. A lelkem, a fejem és a szívem is. Aznap már senkivel sem akartam beszélni. Ki sem mozdultam a szobánkból se enni, se órára, se pedig apám temetésére. Esténként kilopóztam a Charlsten birtokra hátha meg tudom nyugtatni magam, de nem jártam sikerrel. Egyik este azonban úgy döntöttem, hogy ideje kimozdulnom, így teleportáltam.

 Elsőre a könyvtárba mentem, hogy megkeressem azt az országot vagy települést, ahonnan elhoztak ide. Pár pillanat meg is találtam és megfelelő öltözéket varázsoltam magamra, majd teleportáltam abba a városba. Szerencsémre este volt, így nem keltettem semmilyen feltűnést a landolással. Kerestem egy menedékként szolgáló üres házat, majd lepakoltam a cuccaim.

 Miután megvoltam a rendrakással kicsit kicsinosítottam a „lakásom”, majd befeküdtem a kissé morbid színű vörös bársony ágyamba. Álomtalan álomba zuhantam és reggelig fel sem keltem, habár viszonylag keveset tudtam aludni. Reggel arra ébredtem, hogy valaki fölém hajolva bámul, ami még csukott szemmel is nagyon zavaró volt.

- Nem tudom ki vagy mi vagy, de rohadtul zavarsz – mondtam kicsit morgós hangon.

- Én sem tudom ki vagy, mégsem vagyok veled bunkó – válaszolta a hang. A hallásom alapján, ha nem tévedek férfi lehetett. Kinyitottam a szemem és egy viszonylag jóképű srác állt az ágyam mellett.

- Mit keresel ezen az elhagyott helyen, te idegen? – kérdeztem tőle.

- Ezt én is kérdezhetném tőled, Aranyom – válaszolt és sok jót nem sejtető mosoly kúszott az arcára.

- Scott?

- Mi van, szívi. Biztos összekeversz valakivel. a nevem nem Scott, hanem Nathen. Nathen Raymond és ez itt az én törzshelyem. Habár soha nem volt ilyen tiszta és rendezett, te ki vagy?

- Amelia... - gondolkodtam el ezen a ponton - Thomson és legyen ennyi elég - dobtam oda flegmán.

 Kimásztam az ágyból, megkerestem a táskám és kikerestem egy kényelmes téli ruhát. Megfordultam és megkérdeztem a srácot, hol találom a fürdőt. Miután megmondta sarkon fordultam, bevonultam az említett helységbe és elvégeztem a reggeli teendőim. Kimentem vissza a szobába, ahol Nath épp a „reggelijét” ette. Egy újabb vámpírral van dolgom. Te jó ég, mibe keveredtem - gondoltam magamba.

 Miután Nath befejezte a reggelit, felnézett és szemében még látható volt a vér okozta élvezet. Közeledni kezdett, amit én automatikus hátrálással reagáltam le. Ideges voltam, ami abban is láthatóvá vált, hogy a közelemben lévő tárgyak...hogy is mondjam...felrobbantak. Nathen egy pillanatra megállt, majd elmosolyodott és egy szempillantás alatt mögöttem termett.

- Csak nem félsz, Aranyom? Megijedtél egy hozzám hasonlótól? – kérdezte negédes hangon, amit egy pofonnal díjaztam – Óóóóó...milyen tüzes vagy – mondta, miközben perverzül vigyorgott.

- Te vámpír vagy!!!! Mióta vagy az? Csak tudd, hogy bármikor kicsinálhatlak, ha úgy tartja kedvem – közöltem vele, ám éreztem a hangomban bujkáló rettegést.

- Na ehhez sem kellett olyan sok, hogy rájöjj, bár reméltem később jössz rá. És kérdésedre válaszolva 1466 óta, pestises időszak Európában. Azóta vagyok vámpír ahogy te fogalmaztál.

- Mégis hogy kellene megfogalmaznom azt, hogy valaki a „hálómban” épp egy másik ember vérét szívja?

- Ja..tényleg igazad van. Ilyen nézőpontból vámpír vagyok, azonban másik szemszögből halhatatlan vagyok. Ez azért jobban hangzik, nem gondolod?

- Nem, nem gondolom. Ha valaki vámpír arra nincs más kifogás. És ha befejezted a vitatkozást, megmondanád, hogy van-e itt valami emberi kaja?

- Van... – mondta és intett, hogy kövessem a konyhába. Kiérve kinyitotta a hűtőt és kivett belőle valamit. – Nem igazán szoktam ilyesmit enni, de azért néha kell a változatosság. Csak ilyen hűtős szendvicsem van, megteszi?

- Meg, de kell tányér, mikró és egy pohár. Ja meg még valami kávészerű italpor is – válaszoltam, ő pedig mindent elém tett, még a kávéőrleményt is.

- Tessék itt van minden, amúgy nem vagy túl fiatal kávézni?

- Nem, pont elég idő vagyok már hozzá. Különben sem kell rám vigyázni, nagylány vagyok. Amúgy te is kérsz? – mutattam a kávégép felé, ami már működésbe is lépett.

- Aha...Te mi vagy?

- Parancsolsz?

- Mármint vámpír vagy vérfarkas vagy valami hasonló?

- Inkább maradjunk a valami másnál. Kész a kávé, menj érte, mert én oda nem adom neked.

- Hű..te aztán tényleg kegyetlenül tapintatos tudsz lenni.

- Bocs, csak...nemrég vesztettem el egy szerettemet.

- Aranyom...segítsek felejteni? – kérdezte újfent perverzen.

- Megoldom egyedül is, nem kell segítség.

- Miért jöttél ide? Nem szoktak idegenek csak úgy idetévedni.

- Gyerekkoromban itt éltem, de elmentem. Legyen elég ennyi, oké?

- Naná, Amelia és hova fogsz suliba járni?

- Csak Mia...és nem szándékozok suliba menni.

- De muszáj lesz. Ezen a környéken öreg fazonok élnek és rossz szemmel nézik, ha egy hozzád hasonló kölyök nem megy tanulni az iskolába.

- Nem akarok, csak utálnának az emberek. Nem viselném el még egyszer ezt a nyomást.

- Én szívesen segítek beilleszkedni, amúgy is tanár vagyok a közeli középiskolában.

- Milyen szak?

- Francia, történelem szak. Ha jól saccolok akkor 10-es lennél a suliba.

- Lehetnék, de már rég a 11-et járom...Nem akarok kitűnni nagyon a tömegből.

 Még beszélgettünk egy ideig, majd közölte mennie kell és lelépett. Ott maradtam egy ideig a konyhába, azonban miután meguntam a tétlenséget felvettem a kabátom és elmentem szétnézni. A város nem sokat változott az elmúlt évek alatt. A környék egyik oldala piszkos és rendetlen volt, míg a másik rendezett és tiszta. Nagyon meglátszott, hogy melyik oldalon laknak és melyiken nem, habár a kertekben lévő öregek eléggé furán méregettek.

 Egész délelőtt bóklásztam, és a parkban találtam egy kis eldugott helyet, ha el akarnék bújni. Ebéd időben kerestem egy kisebb büfét, ahol találomra választottam magamnak kaját. Mikor a fizetésre került a sor észrevettem, hogy nincs nálam se pénz, se semmi olyan amivel fizetni tudtam volna. Gyorsan körülnéztem, hogy figyel-e valaki, majd mélyen az eladó szemébe néztem és mormolni kezdtem egy egyszerű varázsigét. Szerencsétlenségemre Nath jelent meg mögöttem és maga felé fordított. Nem végeztem még az igézéssel, de reményeim szerint nem is hallhatta az egészet.

- Ha nem gond én intézném, a kisasszony számláját – mondta a büfésnek. Az bólintott, majd még csinált a „megmentőmnek” is kaját, aztán utunkra engedett. Egy parkban sétáltunk, egy tó körül – Felelőtlen vagy, tudsz róla?

- Miért is?

- Tudod, nem lenne szabad ilyenkor egyedül járkálnod - mondta, és lehalkította a hangját – Különösen nem ekkora erő birtokában

- Nem tudom miről beszél, Mr Raymond.

- Óóóóó....dehogynem, de ezt, majd megbeszéljük később. Elintéztem, hogy bejárhass órákra a Mary Jane középiskolába. Ez a környék legjobb iskolája és bizonyára el tudsz majd vegyülni, főleg ilyen képességekkel – mondta sokat sejtető mosollyal.

 A délután nagy részében Nathen magyarázta, hogy elintézte a holnapi napomat. Elvitt vásárolni, hogy mindenem meglegyen a suli kezdésemhez. Mire este hazaértünk, majd leszakadt a lábam és már hulla fáradt is voltam, így minden előkészület nélkül estem be az ágyamba.

 Reggel kelletlenül keltem ki az ágyamból, majd kikerestem egy megfelelő összeállítást és bevonultam a fürdőbe. Letusoltam, megszárítottam a hajam, felöltöztem és felkentem egy minimális sminket, mint a korombeli emberek. Lementem a konyhába, csináltam magamnak kávét és varázsoltam egy croissant. Miután megettem magamra varázsoltam a kabátom, az oldaltáskám és kiléptem a kora reggeli havas utcára.

 Beérve a suli épületébe, olyan de ja vu érzésem volt. A bejáratnál volt egy porta, ahol egy idős ember megállított. Megkérdezte, mit keresek ilyen korán ott, és mit kerestem az épületben, ha nem ott tanulok. Szerencsémre Nath épp akkor érkezett meg, és kisegített a portásnál. Megmutatta, hol találom a titkárságot, hogy el tudjam hozni a tanuláshoz meg feltétlen szükséges cuccaim.

 Miután összeszedtem a szükséges papírokat, elköszöntem a személyzettől és elindultam felfedezni a suli épületét. Maga az épület kívülről fehér volt, belülről pedig bézses árnyalattal festették ki. A termeket emeletenként számozták, így könnyen meg lehetett találni a megfelelőt. Azonban ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint hittem. A diákok klikkesedtek és senki nem vette a fáradságot, hogy segítsen nekem.

 Megvártam míg becsöngetnek, és elindultam rendesen, akadálymentesen megkeresni a termet. Mivel az első óra biológia volt, így egy kereső bűbájt használtam a megfelelő terem megtaláláshoz. Miután az előadó elé értem, nagy levegőt vettem és benyitottam. A teremben a tanár épp magyarázott valamit, de érkezésemre ő is és a többiek is egységesen fordultak felém.

- Ha szabad megtudnom, kicsoda maga? – kérdezte.

- Amelia...Amelia Thomson. Sajnálom, hogy elkéstem..többé nem fog előfordulni.

- Értem Ms Thomson...foglaljon helyet ott hátul. Óra végén szeretnék Önnel váltani néhány szót. – mondta és már folytatta is az órát.

 Hátra mentem és bevágódtam az egyszemélyes padba. Elővettem egy füzetet, tollat, és írni kezdtem. A mellettem ülő gyerek elég furcsán nézett rám, de nem foglalkoztam vele nagyon. Az óra viszonylag gyorsan elment, ám a mellettem ülő srác színei egyre jobban vibráltak. Hol a harag, hol a kíváncsiság váltakoztak, azonban alig észrevehetően látszottak a képességeinek színei is. Nem kellet sok ahhoz, hogy rájöjjek Ő is egy alakváltó, minden bizonnyal farkas lehet.

 Az óra után már mindenki kint volt a teremből, amikor az ajtóhoz értem. A tanár megragadta a karom és visszahúzott. Olyan gyorsan fordultam felé, hogy menet közben kicsavartam a karját. Óvatosan elengedtem és elnézést kértem a tettem miatt.

- Van Önben erő, az egyszer biztos, de mindezt félre téve, hadd mutatkozzak be. A nevem Albert van Ravensmoor és nem tűröm a késést az óráimról. A mai elnézem önnek, Ms Thomson, mert ez az első napja, de a továbbiakban már nem fogom.

- Értem és köszönöm, de honnan veszi hogy új vagyok?

- Mr Raymond mondta, hogy ma jön iskolába egy távoli rokona. gondolom kegyed az, mivel még nem láttam erre felé.

- Igen...Mr Raymond harmad unokahúga vagyok – adtam az idős embernek igazat, ám időközben csöngettek és már megint késésbe voltam – Mennem kell, elkések a francia óráról – mondtam és már ki is száguldottam a teremből.

 Gyorsan megkerestem a nyelvi előadót, ahonnan szerencsémre nem csak én késtem el. Egy vékony, magas termetű, barna hajú srác állt kint a megfelelő pillanatra várva. Oda álltam mellé és egy biztató mosolykíséretében beléptünk a terembe. Ugyan úgy, mint az előző órán itt is megbámultak, mikor beléptem, és a suttogások itt sem maradtak el. Azonban a tanár csendre intette az osztályt, közben a velem érkező  srácot lecseszte a késésért, míg engem simán bemutatott a diákoknak.

 Az óra gyorsan telt és mikor felszólítottak olyan akcentussal és szóhasználattal válaszoltam, hogy Nath köpni-nyelni nem tudott, ahogy a többiek sem. Mivel az akadémián a francia az egyik választható nyelv, így meg sem kottyant egy egyszerű kérdés-válasz dolog. Óra végén elsőként távoztam és utam egyenesen a kijárathoz vezetett. Sajnálatos módon valaki épp akkor jött be, amikor én ki akartam menni és a karomnál fogva visszarántott.

- Mégis hova készülsz, gyermekem – kérdezte a hölgy, akin már meglátszott az idő foga. Haja ugyan festve volt, de már kezdett lenőni, így láttatni engedte ősz tincseit. Válaszra nyitottam a szám, de nem tudtam mit felelni. Némi gondolkozás után megadtam a feleletet.

- Haza és örülnék, ha nem akadályozna meg benne.

- Kedvesem...Hány órád is van ma? Gondolom új vagy még itt, így nem tudhatod, hogy a tanítás végéig tilos...ismétlem TILOS elhagynod az iskola épületét – mondta a végét már szinte üvöltve, amit a diákok egésze végignézett.

- Na idefigyeljen, Asszonyom...ön nekem nem mondhatja meg mit csináljak, vagy mit nem. Maga nekem senkim és ha még egyszer ilyen hangot enged meg velem szembe megnézheti magát – vágtam oda neki és nem érdekeltek a következmények.

- Még te beszélsz...kicsapathatnálak, ha nem lenne jó az ajánlásod, amit egyik tanárunk írt. Most azonban szépen visszamész órára és ha még egyszer rajtakapnak... - kezdte, de egy pillanat alatt elhallgatott és mögém meredt. Megfordultam és észrevettem Nathen közeledő alakját, akiről sütött a düh és az, hogy távolról használja az erejét. Nem sokára mellénk ért és elvette a nő kezét a karomról.

- Mrs Dakota, nem szép dolog így bánni egy új diákkal. Szegény lány most vesztette el egy szerettét és kicsit ki van borulva. Mivel az unokahúgom magamhoz vette erre a nehéz időszakra. Kérem értse meg szegénykét - mondta mialatt végig a nő szemébe nézett.

- Természetesen Mr Raymond...Ms...

- Thomson .... A nevem Amelia Thomson ..... és tegnap előtt érkeztem a városba.... – magyaráztam neki, de a csengő félbeszakított - Mennem kell órára.

~*~

 Hetek teltek el azóta, hogy ide jöttem. Hiányoznak a többiek, de az ittenieket is nagyon megkedveltem. Az első napomon történt incidens után a diákok többsége kedvesen közeledett, de érzéseik elárulták a többségüket. Nem jóindulatból akartak segíteni, hanem jó pontot akartak szerezni a „nagybátyámnál”. Már a 4. nap olyan voltam mint, egy érzelmi maszlag, így be sem mentem órára. Ott ültem az ágyon és gondolkoztam, mígnem esni kezdett az eső és olyan erővel dörgött, hogy azt hittem beszakad a dobhártyám. Tudtam, hogy én vagyok az oka és az érzelmeim kivetítései ezek, de megijedtem.

 Napokkal később elállt a vihar, ám a levegőben ott bujkált valami rettenetes. Ezt már éreztem mikor első nap kimentem a fedezékemből, de akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Azonban ezt az érzés most már nem hagytam figyelmen kívül, mivel tudtam, nem kell sok és rám találnak.