3.évad 12.rész - Rózsát a rózsának

Remélem tetszeni fog mindenkinek a rész és kommenteltek is. Bárki megteheti, hogy leírja véleményét, mert a program engedni fogja. Szóval hajrá mindenki és jó szórakozást hozzá.

Puszi nektek ;)

 Szombat lévé nekünk még van egy-két óránk, melyeket nem tanácsos nagyon ellógni, ám volt már rá példa, hogy én mégis megtettem. Olyankor vagy elaludtam, vagy egyszerűen hangulatom nem volt a sok buta, tehetségtelen és önző lényt végighallgatni. Sajnos ez is csak egy ideig működött, amikor a nevelőapám, Logan úgy nem döntött, hogy ő fog tanítani. Gyermeteg fejjel és mindössze 7-8 évnyi élet tapasztalattal eléggé mókásan sikerültek ezek a szombatok. Sokat tanultam és legalább nem tudtam senkit sem bántani a hatalmammal. Egyszer azt mondta nekem apa, hogy "az erő mely bennem lakozik nagyobb, mint amit el tudok képzelni és ez még csak nőni fog az idő múlásával". Nem hittel el, de a jelenlegi helyzetem megkívánja magam után az ilyesfajta formalitásokat.

- Szóval milyen órára is mentek? - Tette fel a kérdést Dante, akiről csakúgy, mint a többi éjjelisről teljesen megfeledkeztem.

- Közöd? Amúgy, ha nagyon tudni akarod ófranciára. Bár megértem, ha nem akarsz velünk jönni, hiszen ott tudást szedhet fel az, aki fogékony rá - feleltem átnézve rajtuk, hátha leléptek, de nem ez történt.

- Ha arra számítottál, hogy ennyivel meg tudsz tőlünk vagy tőlem szabadulni, tévedtél.

- Kár, pedig azt hittem leszel szíves és eltűnsz innen, mert eléggé irritál a közelséged és nem jó értelemben.

- Sajnálom, de nekem ezt a feladatot adták, hogy vigyázzunk rá akár az életünk árán is.

- Meg tudom magam védeni - kiabáltam vele és nem érdekelt, hogy a folyosón lévő összes diák már ránk figyel. - Ha Christian elég erősnek gondolna vagy legalább elfogadna olyannak, amilyen vagyok tudná, hogy meg tudom magam védeni.

- Te értsd már meg végre, hogy csak óvni szeretne.

- Mégis mitől? Egy iskolában csak nem támad rá egy fej nélküli pokoli teremtmény!

- Mit t'om én! Ha továbbra is ilyen hangon beszélsz velem még meggondolom, hogy mennyire legyek kegyes.
- Te? Kegyes? Na ne röhögtess már. Te soha a büdös életben nem voltál senkihez sem kegyes, vagy igen? Várj, de mégis, mikor a legtöbb lányt az ágyadba vitted - mondtam mostmár fuldokolva a dühtől. Meg sem várva a válaszát léptem be a terembe és ültem le a leghátsó padba.
 Alig tíz perc elteltével jött be a tanár is, akit szinte oly rég láttam, hogy el is felejtettem, hogy néz ki. Leült elővette a naplót és egy gyors névsor olvasást tartott, melyből kiderült, hogy kik is hiányoznak. Az, hogy kinek az már teljesen más kérdés, de ezt senki nem mondta. Egész órán egy neves boszorkány és alkimista mesterről volt szó, aki nem igazán kötötte le a figyelmem. Rajzolgattam, új igézeteket írogattam le, és próbáltam ki apróban, míg rám nem szólt Mr Larston.
- Szóval akkor mikor is élt Mr Flamel?
- Arról a Nicolas Falmelről van szó, aki állítólag halhatatlan?
- Igen, pontosan róla. Szóval akkor a válasza, Ms Dunken?
- 1330-ban született az biztos, azonban halálát máig titok fedi. Van aki azt állítja 1413-ban meghalt, a néphiedelem szerint 1418-ban és vannak olyan írásos emlékek tőle, melyek jóval halála után jelentek meg ezen a néven. tehát véleményem szerint még élhet is, de nem vagyok benne túlságosan is biztos.
- Helyes meglátás, Elisa annak ellenére, hogy nem is figyelsz oda a dolgokra. Azonban örülnék, ha végre méltóztatna rám is figyelni nem csak a munkájára.
- Meg lesz, amint érdekes dolgot tud nekem mondani, amit még nem tudok.
- Micsoda arrogancia! Felháborító!
 Még mondta volna a magáét, ha engem el nem ragad egy újabb ismerős látomás. Éreztem, ahogy a feketeség látóterem széléről átsugárzik teljesen a látómezőmre. Aztán jött az az ismerősnek tűnő alak, akiről még mindig nem tudok kicsoda valójában. Még soha sem láttam az arcát, vagy láttam egészben, de tudom, hogy köze van a múltamhoz. A félelem ostorként csap át rajtam és csak várom, hogy újra és újra megtörténjenek a szörnyűségek. Először csak fojtogatott a távolból, majd később közelebb jött és kisebb nagyobb kínzásokat küldött rám. A gyengébbeket hamarabb ki tudtam védeni, de ellentámadni időt sem hagyva küldte az erősebbeket, így viszonylag gyorsan kimerültem. A mostani helyzet sem volt különb az előzőknél, hiszen alighogy betettem a lábam támadt. Annyiból volt most szerencsém, hogy épp el tudtam hajolni a csapása elől és fel tudtam venni egy védekezési pozíciót, majd én is támadásba lendültem. Aprócska, tűhegyes és rettentő éles tőrökkel kezdtem dobálni, melyeket körülvetettem egy gyilkoló mágiával hátha sikerül megölnöm, de nem jött össze. A fegyvereim lepattogtak a testéhez erősített páncélról, melyeken jóízűen nevetni kezdett, majd ez a nevetés sátáni kacajba csapott át, amitől kirázott a hideg. Míg ezzel elvonta a figyelmem egy olyan ártással támadt rám, amit a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék viszont. A fájdalmak elviselhetetlenek voltak és csak vonaglani tudtam, még csak hang sem jött ki a torkomból. Azt hittem végez velem, de nem. Játékszerként tekint rám, amit addig kínozhat, míg az be nem adja a kulcsot vagy tudom is én. Merengésemből vészjósló hangja rángatott ki.
- Olyan jó nézni, ahogy próbálsz ellenállni nekem. Van az ellenállásodnak egyfajta érthetetlen szépsége, de kissé bosszantó, hogy még nem könyörögtél segítségért. El vagyok keseredve ettől - mondta mímelt szomorkás hangon, ám ki lehetett belőle érezni a kárörvendést. Lazított az átkon, hogy válaszolhassak, de előbb levegőhöz kellett juttatnom sajgó légzőrendszerem. Köhögve jutottam el arra a szinte, hogy válaszolni tudjak a kérdésére.
- Nem kell segítség ahhoz, hogy megvívjam a magam csatáit. Ha rajtam múlna nem lennék itt, de sajnos ez nem így van.
- Rettentően goromba tudsz lenni azokkal, akikkel játszol és ez elszomorító. Talán egy kis ráhatással...
- Meg ne próbáld vagy olyat teszek, amit esetleg megbánok - mondtam, majd egy lökést éreztem a mellkasom tájékán. Levegő után kapkodva ültem fel egy ágyon (?). - Hol vagyok? - kérdeztem egyből, de válasz nem jött. Gyorsan kimásztam az ágyból és elindultam az ajtó felé, mikor észrevettem, hogy kicsit hiányos az öltözékem. - Hogy az a jó büdös....
- Mi a baj? Történt valami? - Jött be a gyengélkedőbe Dante, majd végignézett rajtam. - Azta, nem is gondoltam volna, hogy....
- Elfordul és kint megvár, vagy bejön, ha szólok értve vagyok? Mennyi az idő?
- Aha, de nem megyek ki csak elfordulok és délután 3 óra van - válaszolt és meg is tette. Idegesen fújtatva mentem az ágyhoz és a délelőtti ruhámat eltüntettem. Sietve vetettem le a rajtam lévő ruhákat, majd magamra idéztem egy kényelmesebb együttest, ami tükrözte a jelenlegi hangulatomat.
- Jól van kész vagyok, megfordulhatsz - mondtam és elindultam az ajtó felé, mikor megszólalt.
- Azta, de dögösen nézel ki cica! Ismerjük egymást?
- Hogy te mekkora egy pöcs vagy, Istenem. Ha nem tűnt volna fel Lisa vagyok, csak egyenruha nélkül, te ősparaszt.
- Akkor biza házszámot tévesztettem, mikor azt hittem nem nézel ki kibaszott jól. Már értem mit szeret benned Shwan vagyis Black vagyis érted, na....HA nem kéne most vele találkoznod és nem félteném az életem egy kicsit isten-bizony meghúználak.
- Igen? - Léptem közvetlen elé és kíváncsian néztem rá várva a neki kissé sem kedvező választ.
- Naná, hogy igen. Cica láttad már magad tükörben? - Kérdezett vissza, meri csak egy nézéssel a falnak nyomtam és fojtogatni kezdtem pont úgy mint a régi szép időkben.
- Na akkor ide figyelj D! Ha még egyszer ilyet vagy ehhez hasonló megjegyzést intézel felém, nem leszek rest és elintézlek odalent úgy, hogy soha többé ne legyen gond a hormonjaiddal. Azonban ha még most sem érted elmondom jobban. Levágom a töködet és a szádba nyomom a játékszered. remélem világos? - fejeztem be és elengedtem.
- Igen, hogyne. Kérlek menjünk, mert Christian rád vár és nem szeretnék mégegy ilyet megélni.
- Csakugyan? Hát ne várakoztassuk meg őt - mondtam némi gúnnyal a hangomban.
 Az út gyorsan, zökkenőmentesen telt és Dante a lehető legtávolságtartóbb volt velem, ami annyit takart, hogy a lehető legmesszebb sétált mellettem. Én jól szórakoztam, mert a Christől tanult indás igézetet gyakoroltam, ami lekötötte a figyelmem addig, amíg meg nem érkeztünk. Egy érdekes rózsakertben álltunk meg, ahol a tavasz elejét meghazudtolóan már nyíltak a rózsák. Egy rózsalugas vezetett egy belső hely felé, mely végén egy náddal átszőtt hátfalú pad helyezkedett el.
 Érzelmeimmel küszködve néztem körbe nehogy valaki meglássa, hogyha elmorzsolok a szépségétől egy-egy könnycseppet. Valami furcsa oknál fogva senkit sem láttam, ami meglepett, mert tisztán emlékszem, hogy Dante hozott ide. Értetlenül álltam egy helyben, majd elindultam a pad felé, ám alig tettem meg néhány lépést, mikor két kar fonódott a derekam köré.  Ijedtemben sikítozni kezdtem kb olyan hangon, mint akit halálra ijesztettek. Sajnos nem is voltam olyan messze tőle, mert a látomásos incidens miatt késsé féltem mindentől. Aztán az a valaki a fonatot áttette a jobb oldalra és a balt kezdte apró csókokkal behinteni. Erre pulzusom kicsit normalizálódott és mosolyogva fordulta meg Christian karjaiban, majd egy csókot leheltem ajkaira. Ebből egy kisebb csókcsata alakult ki, melyben nyelveink ismerős mégis vad táncot jártak egymással küzdve a dominanciáért. Csak levegő hiányában váltunk el egymástól és a homlokát az enyémnek támasztva kapkodott levegő után. Mikor sikerült a légzésünket lelassítani megkérdeztem azt, ami egészen eddig lekötötte gondolataim egy részét.
- Ezt nekem csináltad?
- Igen és nagyon megijedtem, mikor megtudtam, hogy az első órán rosszul lettél. Dantét kértem meg arra, hogy ügyeljen rád, míg fel nem kelsz és hozzon ide utána. Úgy örülök, hogy nem esett bajod - mondta, mire én a fejemet mellkasába fúrtam. sós könnyek kezdték égetni a szemeim, de nem hagytam őket kicsordulni. Újra felnéztem rá és éreztem, hogy szívem összeszorul attól, hogy újra sikerült bántanom őt.
- Sajnálom, ha gondot okoztam nem volt szándékos. Sajnos a látomásaimat nem én irányítom és már rég nem vagyok a magam ura. Gyűlölöm magam ezért és ezzel neked is sorozatosan fájdalmat okozok.
- Nem, ez nem így van. Sokkal erősebb vagy, mint azt hinnéd és hozzá még elképesztően szép is. Ezt is ezért csináltam, hogy bebizonyítsam mennyire szeretlek. Rózsát a rózsának, mert ez a legszebb virág, ami felveheti veled a versenyt.
- Aranyos vagy és meg sem érdemellek, azok után, ahogy bánok a többi hozzám hasonlóval. Kibaszottul kegyetlen tudok lenni.
- Mert ez hozzád tartozik, hogy biztonságban tudd az érzéseid. Olyan ez neked, mint halnak a víz vagy száraz területnek az eső. Létfontosságú, hogy védve érezd magad másoktól, de én nem akarlak bántani. egyszerűen nem lennék képes arra, hogy ezt tegyem veled hisz nem vagy te is egy érző lélek vagy.
- Köszönöm.
- Mit? - kérdezte nevetve.
- Mindent. Azt, hogy vagy, azt, hogy megtanítottál szeretni, félteni, és beismerni, hogyha félek. A kötés óta éreztem, hogy az idei év más lesz, mint az előzőek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szóval köszönök mindent, amit valaha tettél értem.
- Én is köszönöm, de én azt, hogy vagy nekem és adsz nekem egy feladatot. Mégpedig azt, hogy vigyázzak rád, míg világ a világ.
 Még álltunk ott egy darabig egymást ölelve, majd leültünk a padra vagyis inkább Chris feküdt rajtam és beszélgettünk. Elmondtam neki a látomást és azt, hogy mennyire intenzív volt, ami nem tetszett neki. A haját babrálva mesélt nekem a napjáról és arról, hogy tudja, hogy nem tetszett a védelmezős része a napnak. Igazt adtam neki, és elmondta azt amit Danténak is, hogy meg tudom magam védeni. Már kezdett sötétedni és hűlni a levegő, mire befejeztük a beszélgetést és a rózsák nézését, így távoznom kellett. Nem hagyta, hogy egyedül menjek vissza a szállásomra, így jött velem és egész végig óvott. Szegénykém még a legapróbb nesztől is összerezzent és idegesen kapkodta a fejét a zaj és a veszélyforrás helyét keresve. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb, így úgy döntöttem, hogy segítek neki azzal, hogy mindkettőnket teleportálom egy biztonságos helyre.