3.évad 13.rész - Ébredezés

 Miután a könyvtárba teleportáltam magunkat valamelyest megnyugodott, hogy nem fog senki megtámadni bennünket. Nagy nehezen sikerült rávennem arra, hogy hagyjuk el a helyiséget, mert fáradt vagyok és pihennem kéne. Beleegyezett, de egy feltételt szabott, mégpedig, hogy jön velem és marad ameddig az ágyamba nem kerülök. Ne hagyott más választást, így belementem, mert képes lett volna egy újabb teleportálásra rávenni, hogy nála aludjak. Alapjában ez nem lett volna rossz ötlet, ha nem érzem magam nagyon vacakul és nagyon kimerülten.

 Mire a Katerinával közös hálóhoz értünk azt hittem leragadnak a szemeim és képes lennék menés közben elaludni. Átlépve a küszöböt egyenesen a fürdőbe trappoltam és gyorsan lezuhanyoztam, majd a pizsamámat magamra varázsolva mentem vissza az ágyamhoz. A lehető legrövidebb idő alatt tettem magam vízszintesbe, majd kb ugyanolyan hamar el is aludtam. Még csak pár perce vagy órája lehettem az álmaimban, mikor elvesztettem az irányítást felettük. Hirtelen változott meg minden a környezetemben, majd egy éles fájdalom nyilallt a hátamba. A fájdalomtól összegörnyedve rogytam a földnek kinéző talaj felé, ami nem tudott megtartani, mert amint hozzáértem átestem rajta. Egy sötét veremben landoltam, melyet már ismerősként köszönthettem és ehhez társult egy ördögi kacaj is társult a képhez, amitől a hideg is kirázott.
 A fájdalom egy pillanatra sem hagyott alább, sőt időnként még nagyobb erővel lett úrrá rajtam és éreztem, amint a félelem kezd felkúszni elmém leghátsó zugából. Akkor értettem meg igazán, ha a magam ura akarok lenni meg kell őt ölnöm, hogy ne uralja tovább az elmémet. Küzdeni akartam, hogy lássa nem egy egyszerű, eltörhető játék vagyok, mint aminek gondol. Nagy nehézségek árán sikerült csak felállnom, de akkor sem volt meg az a komfortérzet a lábaimban. Nevetése abbamaradt és lélegzetvisszafojtva várta a következő lépésemet.
- Azt hitted, hogy árthatsz nekem? Mert ha igen, akkor azt kell, hogy mondjam, tévedtél. Soha nem voltam az a gyenge, naiv és törékeny gyerek, akit te látsz bennem. Az élet megtanított egy-két dologra, köztük azzal, hogy soha ne adjam meg magam.
- Gyermeki lojalitásod magadhoz mosolyt csal a szívemre. Azt hiszed erős vagy, de mégis miből gondolod? Egy senki vagy, akinek az élete senkit sem érdekel, mert mindenkit magad ellen fordítottál.
- Azt kérded, mitől lennék erős? Hát elmondom, csak, hogy tisztában legyél a dolgokkal. Nem tudod milyen család nélkül felnőni, úgy hogy senki sem szeret. Te be vagy ide zárva az idők végezetéig, míg én élhetem az életem. Azok a megpróbáltatások amikkel a Sors szembeállított nagyonis megerősített. Már nem érdekel, hogyha meg kell ölnöm valakit, vagy el kell tennem az illetőt másik világba, mert megtehetem. Még csak elképzelésed sincs mire vagyok képes és mire nem. Nem is ismersz, mégis véleménnyel vagy rólam és a tetteimről. Te egy senki vagy, akit azért küldtek ide, hogy ne tudjon senkinek sem ártani - mondtam, mire felnevetett és éreztem, hogy ideje megerősítenem a pajzsom, ha esetleg egy támadást intézne irányomba.
- Ebben tévedsz, kedvesem. Ha nem tartanának tőlem annyira, mint ahogy akkor nem küldtek volna ide. Még téged is képes vagyok idehozni csak hogy legyen kin gyakorolom az átkokat, ha megszökök innen. Legalább ne ringasd magad gyermeki álmokba, hogy meg tudnál tőlem szabadulni, mert nem. Gyenge vagy te ahhoz, hogy árts nekem vagy bárkinek ezen a síkon. Te itt csak egy megtűrt személy vagy, akit ÉN hoztam ide. Higgy nekem senkit sem fog érdekelni, mikor visszatérek és elveszem azt ami az enyém, Lorin.
- Lorin? Ki az a Lorin? - Kérdeztem, de újra kinevetett és egy újabb és kínzóbb átkot küldött nekem. A pajzsom felfogta a támadást, de időt nem hagyva követte a többi. Esélyem sem volt ellentámadni, így az utolsó fegyverem mellett döntöttem. Kérdezgettem, hátha kiesik a ritmusából. - Nekem nem Lorin a nevem! Mégis ki a fene az a Lorin? Mond meg vagy megöllek.
- Hát még ezt sem tudod, te kis pokolfajzat. Még a démonod sem mondta el neked?
- Nekem nincsen démonom, érted? Én a magam ura vagyok - üvöltöttem és egy jól irányzott fonalindával átdöftem a páncélját. Egy hörgést hallatott, majd felém lendült, de már nem ért el.
 Sikítozva ébredtem fel és rugdostam le magamról a takaróm. Még mindig éreztem a testem körém érkező átkok súlyát, ami miatt nehezen vettem a levegőt. Zajos ébredésemmel felkeltettem a szobatársaim, akik morogva vették tudomásul, hogy nem támadás érte őket, hanem én voltam az ébredésük oka. Kat az másik oldalára fordul és közölte velem, hogy jó lenne ha végre aludnék és nem kiabálnék. Ezzel igazándiból nem értettem teljesen egyet, hiszen nem akartam megint ahhoz az idiótához kerülni, így kikeltem az ágyból. Nesztelenül osontam be a fürdőbe és egy rövid hideg zuhany után egy vastagabb ruha-összeállítást magamra varázsolva mentem ki az éjszakába.
 Nem tudom menyi lehetett az idő, de a levegő még szinte fagyos volt, pedig már azért tavaszodott. A suli körül még mindent hó borított, amit unalmamban eltüntettem. A kijelölt ösvényeken haladva elértem a park közepébe, ahol egy szökőkút állt és ahol egy Conort találtam. Nem vette észre az érkezésemet, ami csak kedvezett nekem azzal, hogy sikerült ráhoznom a frászt. Mikor mellé értem és a vállára tettem a kezem, ijedtében elejtett egy kis dobozt, miközben a Bloody Rose-ját nekem szegezte. Ujja a ravaszon volt és csak a szerencsémen múlott, hogy nem lőtt le azonnal.
- Kösz, hogy voltál oly' nagylelkű és meghagytad az életem - mondtam gunyoros hangon, mire a fegyverét leeresztette és megvetően nézet rám. - Na, mondd el mi a bajod!
- Semmi.
- Biztosan? És mi ez a kis dobozka, várj kitalálom. Te gyógyszerezed magad, hogy lelassítsd az átváltozásod folyamatát, de nem használ. Igazam van?
- Nem ez nem az....
- Conor Downson! Most az egyszer ne hazudj nekem, mert esküszöm itt hagylak és soha többet nem törődök a hogyléteddel. És csak hogy tudd, én mindig megtartom az ígértem - mondtam, mire nagyot sóhajtott és belekezdett mondandójába.
- Tabletták vannak benne amik arra kellenek, hogy fékezzék az éhségem. Tudom, hogy ez neked semmit sem jelent, de így a normális "emberek2" között tudok maradni. Ez az egyetlen esélyem addig, amíg nem süllyedek olyan szintre, ahonnan már nincs visszaút.
- Miért nem szóltál, hogy ilyen bajod van? Ha kell adok a véremből, de nem túl sokat.
- Nem engedem meg, hogy ezt tedd magaddal. Ennyit nem ér az életem - mondta, ám én már a tőrömmel megvágtam magam és hagytam kiserkenni a vérem. Próbált ellenállni - Kérlek ne tedd ezt velem, Lisa. Nem akarlak bántani!
 Megtört a vér illata által és már csak arra eszméltem, hogy ajkai a csuklómon ejtett seb köré záródnak. Abban a pillanatban azt hittem jól döntöttem, ám ez a gondolat rövid idő alatt foszlott semmivé. A kiszívott vér meghozta eredményét, mert elmémet egy hívatlan vendég kezdte ostromolni, majd megjelent az arc nélküli kínzóm. Éreztem, hogy nem tud hozzám közelebb kerülni, aminek örültem, de fejem zúgni kezdett és tudtam nem kell sok és eszméletem vesztem. Egy enyhe lökést éreztem magamon, majd kinyitottam a szemeim és Conort láttam magam előtt. Aggódva nézett rám és nem kellett nagyon a fejében kutakodnom, hogy tudjam látta amit én is szoktam.
- Ki a fene volt ez?
- Nem tudom, de már belefáradtam abba, hogy megtudjam ki ő. Kérlek ne szólj róla senkinek sem, mert nem akarok másoknak ártani. Nem tudom meddig tudom kordában tartani és félek tőle, hogy bántana másokat is.
- Nem tehetem meg, hogy ne értesítsem az igazgatót az állapotodról. Mi van akkor, ha akkor ránt magához ez  valaki, amikor harcművészeten vagy? Esetleg veszélyt jelentesz másokra?
- Nem engedem, hogy megtedd - mondtam, majd egyik tenyerem felé fordítottam és megtettem azt amit már régen meg kellett volna. Kitöröltem az emlékei azon részét, amiben én is benne vagyok kiszolgáltatottan. Azokat ugyan meghagytam amikor a véremet szívja, hogy tudja magát mihez tartani, de a többit elvettem tőle.

~*~*~*~

 A héten már csak párszor volt olyan, hogy kiestem a ritmusomból, de akkor sem voltam emberek között. A legjobb az volt benne, hogy a kínzásokat abbahagyta, ám helyettük egy másik módszerhez folyamodott. Azt hittem a szenvedéseimet nem tudja felülmúlni, de tévedtem. Már nem csal testileg kínzott, hanem a lelkem és az akaratom is próbára tette. Azt hittem jobb lenne feladni és engedni neki, ám valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy küzdenem kell ellene.
 A mostani ugrás is ilyen volt annyi különbséggel,hogy már nem sok kellett ahhoz, hogy végleg beadjam a kulcsot. A fájdalmak amiket okoz túlontúl nagyok, hogy minden erőmmel el tudjam viselni és támadni illetve védekezni sem tudok ellene. Aztán néhány perc után abbamarad a kín és szememet óvatosan nyitogatva próbálom felmérni a környeztem. Újra a gyengélkedő falait pillantom meg és az ágy mellett Kyle kék-zöld tekintetét, valamint egy kis üvegcsét. Érzem rajta, hogy nem ő az, hanem valaki uralja, de az biztos nem Daphne. Nem veszi észre, hogy ébren vagyok, így számhoz emeli a fura folyadékkal teli üvegcsét és megdönt azt. Még mielőtt egy csepp is elhagyhatná a fiolát elkapom a kezét és eltaszítom úgy, hogy a szemközti falom nyomot hagy a becsapódása.
 A ricsajra kivágódik az ajtó és belép rajta egy kissé nyúzottnak kinéző Dante, aki egyből Kylenak esik. Én feltápászkodom az ágyról és elkezdek kifelé hátrálni, amikor az ajtó tőlem alig pár lépésre becsapódott. Tudtam, hogy nem én tettem és ez kissé a frászt hozta rám, de a két egymást ütlegelő fiút ez sem zavarta meg. Aztán D egy jól irányzott ütéssel kiütötte Kylet, elvette a kezéből a fiolát, majd felém indul és a karomat megragadva rángatott ki a helyiségből.
- Mi a fene az? - Kérdeztem egyből, mert érdekelt mivel akart Kyle megmérgezni.
- Semmi - jött a tömör válasz és tekintetével belémfolytotta a további kérdéseimet.
 Egyenesen az éjjelisek szállása felé haladtunk, amint elhagytuk a főépületet. Először azt hittem el akarja mondani Chrisnek a történteket, ám mikor átléptük a küszöböt megtorpant. Egy kicsit kutakodtam az elméjébe és rájöttem mi vagy inkább ki az oka a tartózkodásának. A Walker ikrek nagybátyja volt az épületben, akit ő nagyon nem szívlelt, így megfordult velem együtt. Feleslegesnek tartottam megkérdezni, hogy hova megyünk, mert hamar rájöttem. Visszasiettünk a főépületbe és egyenesen az igazgatóihoz rángatott, ahova kopogás nélkül rontott be.
- Elegem van belőle, hogy állandóan a kényes kis seggét kell megvédni. Nem vagyok bébicsősz - jelentette ki, miközben engem magam elé taszítva üvöltött tovább. Nem tudtam rá huzamosabb ideig figyelni, mert látásom szegletéről az árnyak megint elkezdtek bekúszni. A környezetem imbolyogni kezdett körülöttem, majd egy éles hang hatására összeestem.
 Mikor újra magamhoz tértem egy egyágyas szobában találtam magam, ahol rajtam kívül senki sem volt. Felültem az ágyon és megpróbáltam a gondolataim összeszedni, de csak nem sikerült. Az ablakhoz lépdeltem, ahonnan be lehetett látni az egész területet. Az onnan beszűrődő fény tette a helyiséget ijesztővé és kényelmetlenné, mert nem voltak lápmák vagy gyertyák. Aztán újra előjött az a sikítós hang a tudatom mélyéről, mire rá kellett döbbennem, hogy én adom ki azt a hangot. A kiabálásomra Conor lépett be, akinek egyből nekiestem és fojtogatni kezdtem őt és meg sem próbált ellenállni. Hagyta, hogy azt tegyem vele, amit akarok, de képtelen voltam megölni vagy legalább megsebezni.
- Tedd csak meg, nem foglak bántani és ellenkezni sem fogok.
- Nem! Gyáva.....gyáva.....gyáva...vagyok. Képtelen vagyok még erre is - korholtam magam, miközben Conor felölt és magához vonva ölelt szorosan.
- Nem vagy gyáva, csupán csak félénk. Ha szeretnéd itt maradok veled míg jobban nem érzed magad.
- Nem kell, de köszönöm - feleltem és kimásztam az öléből.
 Visszasétáltam az ablakoz, majd annak hátat fordítva vártam, hogy távozzon. Nem kellett sok és megértette a célzást, így egy utolsó biccentéssel távozott magamra hagyva. Fejemet oldalra fordítva igyekszem száműzni a nem kívánatos tényezőket, amire szemem lehunyásával próbálok rásegíteni. Nem megy és ezt azonnal észreveszem, amint kinyitom a szeme. Mindent vér borított és egy ismerős hang sátáni kacaja visszhangzott a szobában. A hideg futkosott a hátamon, majd árnyak kezdtek előtünedezni a sötétből és én rettegtem. Már nem mertem sikítani sem, mert féltem, hogy meghallják és rám támadnak a szem nélküli árnyéklények.
 Christian - üvöltöttem elmémben és csak remélni tudtam, hogy meghallja. Imáim meghallgatásra találtak, mert alig pár perc elteltével hatalmas robaj kíséretében megérkezett Ő. Az ablakon át jött és a kivágódó ablak szerencsémre nem talált el, azonban a lényeket ez meg sem zavarta.
- Mi történt Szerelmem? - kérdezte, miközben magához húzott. Nem válaszoltam csak csendben zokogni kezdtem az egyenruhája zakójába. Nem kérdez többet. kezét a hajamra simítja és egy csókot nyom bele. - Minden rendben nincs itt semmi, ami ártani tudna neked - suttogja, majd egy erős széllökést észlelek magam körül. Kibontakozom karjaiból és körülnézek, ám mostmár nem láttam az árnyakat sehol sem. Értetlenül meredtem a vámpíromra, mert csak nem bolondultam meg ha egyszer láttam azokat.
- Nem vagy bolond Elisa. Biztos csak a rémálmod egy kivetített jelenete volt, amit te a valóságnak érzékeltél.
- Ez nem igaz! Azok a valamik igenis élnek és annak a faszinak a hangját követik, aki bántani szokott - mondtam és a végét elsírtam. Ez az én formám. Mikor már kezdenek a dolgaim jól alakulni, akkor minden egyből gallyra megy. Fasza! - Gondoltam magamban és egy pillanatra sem emeltem fel a fejem, mert nem akartam Chris szemébe nézni. Ő sem erőltette, amiért hálát adtam neki, majd elkezdte a hajamat simogatni és közben valamit mondogatott. Elálmosodtam és szemeim önkényesen csukódtak le, holott nem akartam, hogy ez legyen.
 Hideg. Ez az első mai eszembe jut, mikor kinyitom a szemem. A jeges szél viharosan tépi a hajam és a lábaim kis híján lefagynak, amikor a lábam a talajhoz ér. Erőtlen vagy, mert még a mozgásra is képtelen vagyok. Tekintetemmel a csillagos eget kémlelem, majd oldalra fordítom a fejem ahol egy vörösen izzó szempárral találom magam szembe. Ismerős szemek, ám mégis olyan távolinak hatnak. Aztán elvesztem őket és egy éles fájdalom hasít a nyakamba.
 Sajnálom, de meg kellett tennem. Nem akartam, hogy belepusztulj a szenvedésbe.
 A hang ismerős, meleg és nyugtató, amitől az agyamat borító köd elenyészik. Christian az akit láttam és ő okozza a fájdalmat.Számat szólásra nyitom , ám azon egy árva hang sem jön ki. Félek...félek tőle mindennél jobban és ezt az egy érzést hagyom kicsúszni az irányításom alól. Küzdök ellene, de mindhiába hisz' erősebb nálam. A kezemet az ég felé nyújtva könyörgök megváltásért, de csak a sötétség ragad el.