2.évad 6.rész - Metsző valóság

 Remélem nem haragudtatok meg rám, amiért csak most tudtam hozni a rész. Nagyon remélem elnyeri a tetszéseteket és megtiszteltek néhány véleménnyel is.

Jó olvasást kívánok hozzá!

 Talán szeretem, de ezt soha nem mondanám meg neki. Vajon pontosan mit érzek iránta? - gondolkoztam el ezen. Éreztem, hogy könnyeim újra utat törnek maguknak. Rettenetesen össze voltam zavarodva és utáltam magam emiatt. elfordultam a tükörtől és a kád szélére ültem, amikor valaki kopogott.

- Lisa minden rendben? - kérdezte Kat aggodalmasan.

- Persze csak egy perc - válaszoltam hamiskás hangon. Felálltam, megmostam az arcom, majd az ajtóhoz léptem.

- Csak mondom, hogy a "mindjárt jövök" az nem azt jelenti, hogy fél óra - szidott le.

- Nem érzékeltem az idő múlását. Sajnálom.

- Mond, miért vörös a szemed? Csak nem sírtál?

- Én....

- Ugye nem Chris miatt? Eskü kicsinálom a srácot - mondta viccesre fogva.

- Ne tedd....Ő nem tud semmit - válaszoltam, miközben letelepedtem az ágyamra és egy párnát vettem az ölembe. - Vagyis van amit tud, de nem mondja el nekem. És annak a valaminek köze van hozzám.
- Miért nem mászol a fejébe?
- Mert nem tudok. Tudod megtanítottam néhány dologra míg volt a kötés....és hát elég ügyesen alkalmazza a tanultakat. Hogy lehettem ennyire vak.
- Miért? Ha a vámpíros dolgokra gondolsz, akkor rendesen beletrafáltál mindennek a közepébe.
- Kösz a támogatást...Szívás az élet.
- Ja mindenképpen. Jó lenne végre aludni, mert mindjárt 3-om van és reggel suli.
- Ne is mond - válaszoltam, majd kényelmesen befészkeltük magunkat és elaludtunk.
 Reggel valakinek a nyöszörgése ébredtem. A szememet nem akartam kinyitni, így megpróbálkoztam egy ősi varázslattal. A lényege az, hogy lássuk azt, amit nem láthatunk pl.: zárt ajtók mögötti személyeket, vagy épp a zaj forrását csukott szemmel. Láttam, hogy Vadász valamivel nagyon küzd, így kinyitottam a szemem. Ekkor láttam meg az ágyam végében álló démoni alakot. Sikítani akartam, de a levegő a torkomban ragad, mire a lény eltűnt és a kutyám is megnyugodott valamelyest. Ránéztem az órára, ami hajnali 6-ot mutatott, ezért nem láttam értelmét visszaaludni, így inkább kimásztam az ágyból és bevonultam a fürdőbe.
 Gyorsan letusoltam, ezzel próbálva eltüntetnie minden rossz érzést magamról. Miután végeztem felöltöztem a szokásos ruhámba, majd visszamentem a szobába. Kat még édesdeden aludt és kivételesen nem volt kedvem felkelteni, így inkább csendben kiosontam a helyiségből. Lesiettem a lépcsőn és egyenesen az étkező felé vettem az irányt. Szerencsére az ebédlő kongott az ürességtől, így nyugodtan tudtam azt csinálni, amit akartam. Reptettem a tányérokat, a poharakat, az evőeszközöket, majd egy idő után meguntam és mással foglaltam el magam. Reggelizte, utána eltüntettem a cuccaim és elsétáltam a kerthez vezető folyosó felé.
 Kimentem az udvarra, hogy a fejembe kavargó gondolatokat helyre rakjam. Nagy nehezen sikerült is, de sajnos a tanításra hívó csengőszó nekem is szólt. Nem túl lelkesen bementem az épületbe, lesöpörtem a hó utolsó maradványait a kabátomról, majd a szekrényemhez sétáltam és beraktam azt oda. Kiszedtem a cuccaim és bevonultam az egyik előadóba. Leültem és írogatni kezdtem a füzetembe; egy idő után azonban megéreztem, hogy valaki bámul. Felnéztem a padról, körbenéztem a termen és a tekintetem egy kissé ismerős arcon állapodott meg. Talán Lancenek hívják, de nem vagyok benne biztos. Chrissel láttam még az 1. félévben, de annyira nem érdekelt, hogy ki ő valójában.
 Az óra hamar eltelt, ám Lance szeme állandóan kíváncsian fürkészett. A következő órám már nem volt közös vele, azonban Kattel igen. Beültünk ófranciára, ahol Meredith gyűlölködő tekintete fogadott minket. Nem vettünk róla tudomást, ami jobban bosszantotta, mintha beszólok. A tanárnő hamar lezavarta az órát és még csengő előtt elengedett minket, így volt még egy rakás időnk. A folyosón összefutottam Conorral, egy szót sem szóltunk egymáshoz, ám a körülötte lévő szféra erősen aggasztó volt.
 Ezután egész nap nem láttam, pedig lett volna közös óránk, na mindegy. Mikor eljött az ebéd idő egy falat sem ment le a torkomon. Egyre csak azon kattogott az agyam, hogy mi lehet Conorral. Miután végeztünk a kajálással elköszöntem Kattől és egyenesen az igazgatóiba mentem. Cam a titkárságon vidáman üdvözölt, majd kérdésemre, hogy bent van-e Edward, furcsán nézett rám.
- Te jó ég Lisa. Mit csináltál?
- Semmit...Nem ő kérte, hogy jöjjek, hanem magamtól jöttem ide. Beszélni akarok vele.
- Értem, de most nem aktuális....Vannak nála, de szerintem sejted ki lehet, igaz?
- Őszinte leszek veled. Halvány lila fingom sincs róla, de nem izgat. Bemegyek, ha zavarok, ha nem.
- De.... - kezdett bele, de már a kilincset nyomtam le. Az ajtó nyílt, aminek következtében a szobában lévő emberek elcsendesedtek. Edward nekem szembe ült, míg a másik illető háttal volt.
- Lisa...Mégis mit keresel te itt? Camill nem mondta, hogy nem érek rá?
- De mondta, csak engem nem érdekelt. Csak közölni akartam, hogy Conor ma eltűnt és megkeresem.
- Ezt nem gondolhatod komolyan. Pár órán belül sötétedik és nem sétálhatsz csak úgy egyedül a sötétben.
- Most komolyan, Ed. Mikor érdekelt, hogy hova megyek, mit csinálok, és mikor jövök? Különben is meg tudom magam védeni. Ha ez nyugtat nem akartam szólni, hogy elmegyek, de így láttam jobbnak.
- Lisa.... - kezdett bele, de megfordultam és távoztam.
 Kiléptem a folyosóra és egyenesen a szekrényemhez rohantam. Kivettem a kabátom, felvettem és már a főbejárat fel indultam, amikor megláttam Katet egy sráccal beszélni. Nem vett észre, így gyorsan teleportáltam és a falu vagy város főterén voltam. Azért nem tudom a pontos meghatározását, mert soha nem jöttem még ide. Szerencsére a téren voltak padok és ilyentájt senki nem mászkált. Tudtam, hogy csak meg kell idéznem Dont és itt lesz, mégsem voltam rá képes. Mire nagy nehezen rászántam magam egy kisfiú szaladt át a téren, kezében egy lufival, ami az egyik fa legalsó ágán fennakadt. Sírni kezdett, mire felálltam, odasétáltam hozzá és visszaszereztem a léggömbjét.
- Tessék. - nyújtottam felé, mire megfordult és futni kezdett. - Várj - szóltam utána, de nem állt meg.
 Elindultam utána, de egy idő után szem elől vesztettem. Megálltam és figyelni kezdtem, majd újra megláttam. Ismét követni kezdtem, majd egy harangtorony kertjében értem utol. Lassítottam kicsit a tempómon, míg teljesen közel nem értem hozzá, majd felé nyújtottam a lufit. Megfordult, a madzag felé nyúlt, ám mielőtt megfogta volna a kis keze a csuklóm köré zárult.
- Mi a ..... - kezdtem, amikor a szája idétlen vigyorra húzódott. Körme, vagy inkább karmai a bőrömbe mélyedtek. A másik kezemmel egy apró tűzgolyót lőttem felé, mire eleresztett és eltűnt.
 Hátrálni kezdtem és az első ajtónál fedezékbe húzódtam. Bezártam az ajtót és elindultam felfele a lépcsőn, majd egy csapóajtón felmentem és azt is gondosan lecsuktam. Körbe néztem a helyiségben és megállapítottam, hogy nem volt ésszerű ezt választani. A toronyban egy hatalmas harang volt és egy gigantikus ablak, amin keresztül fény áramlott be. Éreztem a levegőben a gyerek jelenlétét, de nem láttam. A kezem a bothoz ért, mikor a vámpírka megjelent és felém ugrott a párkányról. A pálcát épp időben sikerült magam elé rántanom ahhoz, hogy nem essen egyenesen belém. Érdeklődve figyelt, majd a karmaival felém intett, ám az arcomat érte csak el. Ahogy megérezte a vérem illatát eszelősen karmolászni kezdett, és a csuklómat és a karomat is több helyen felsértette.
 Aztán egyik pillanatról a másikra abbahagyta a támadást és mozdulatlanná dermedt. Kihasználva az alkalmat ellöktem magamtól, majd észrevettem, hogy mitől ijedt meg. A párkányon nem mást állt...Na kitaláljátok?..... Hát persze, hogy Chris és, így hogy hátulról kapta a fényt, tényleg ijesztő látványt nyújtott. Leugrott onnan és egyenesen felénk kezdett sétálni. Mikor elém ért szorosan a karjaiba zárt és suttogni kezdett valamit.
- Semmi baj, mindjárt vége - mondta, ám ekkor valami égetően meleg érzés kerített hatalmába.
- Chris...mi ez?
- Már vége is van. Ideje lenne visszamenni az iskolába, nem gondolod?
- Nem akarok visszamenni....Magyarázatot akarok erre - utaltam a gyerekre, de Ő mosolyogva megrázta a fejét.
- Később - és ennyivel le is rendezte a témát.
 Visszavitt az akadémiára, gondolom félve attól, hogy elszökök. Egyenesen az igazgatóihoz sétáltunk, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót elköszöntem és az orvosiba mentem. Bekötöttem a sebem a csuklómon és elindultam megkeresni Conort. Ha már a városban nem találtam, akkor valószínüleg visszajött. Bolyongtam az épület fala között, miközben lépteim vízhangot vertek a csendben.
 Mivel 1 óra múltával sem találtam, így bevetettem egy kereső igézetet, ami a megfelelő irányba vezetett, aminek a végén megláttam. Nekem háttal állt és az ablakon bámult kifelé. Óvatosan elindultam a lépcsőn lefele az irányába, ám nem vett észre, vagy ha mégis nem foglalkozott velem. Mellé érve halkan kezdtem neki a mondandómnak és a faggatózásnak.
- Hol voltál ma?
- Mi közöd hozzá?
- Aggódtam érted, ha nem gond. Olyan zárkózott vagy, csak gondoltam valami baj van.
- Nem nincs, csak elegem lett a vámpírokból, még akkor is, ha csak éjjel kell rájuk vigyázni. Gyűlölöm a fajtájuk, de el kell viselnem őket, mert ez a feladatom.
- Tudom mire gondolsz. Nincsenek jó vámpírok, csak olyanok, akik megtanulnak az emberek közt élni. Mindegyik egy szörnyeteg.
- Jobb, ha mész, mielőtt bajod esik.
- Miért? Megegyeztünk, hogy nem parancsolgatunk a másiknak. Én tartom magam ehhez. - válaszoltam, ám az aurája hirtelen kellemetlenné vált.
 Megfordultam és elindultam arra amerről jöttem, ám az első lépcsőfognál megragadta a karom és visszahúzott. A kötés leesett a csuklómról, ami neki is feltűnt és a sebes részt a szájához emelte. Szerencsére már heges volt, de maradt rajta némi vér. Lenyalta azt a pár cseppet, majd szája a nyakamhoz vándorolt. Félre tolt néhány tincset, nyelvével egy csíkot húzott a nyakamon, és ekkor már tudtam mi fog következni.
 Nem kellett sokat várnom és sejtésem beigazolódott.  Fogait a bőrömbe mélyesztette. Megharapott az, akiből nem néztem volna ki, hogy vámpír lenne.
- Conor...Kérlek....eressz el! - nem válaszolt, de a vér jobban kezdte szívni. - Kérlek...Fáj - mondtam erőtlenül, minek következtében elengedett.
 Hátráltam tőle néhány lépést és szembe fordultam vele. Szemei vérben forogtak, szájából kilógtak az agyarai és a teljes állkapcsa véres volt. Nem tudom mikor jöhetett, de Chris mögöttem állt és éreztem rajta a dühöt. Fejemmel felé fordultam, majd megszólaltam.

- Kérlek ne bántsd. Biztos van rá magyarázat - mondtam halkan, majd minden erőm elszállt.
 Zuhanni kezdtem, vártam a becsapódást, de az nem akart eljönni. Valaki elkapott és szorosan tartva a karjai vett és elindult velem. Nem tudom hova, de jó volt nem érezni semmit. Remélem nem halok meg - gondolatra mosolyogni kezdtem.

 (Ez lemaradt, még a 4. részből. Tehát ez lenne Artemisz pálcája vagy botja, kinek hogy tetszik. Feladata, és funkciója, hogy a vámpírokat megsebesíti, de nem okoz maradandó károkat bennük. Alapból egy egy kis méretű tárgy, ami kényelmesen elfér Lisánál. Azonban, a támadás éri őt, akkor hamar elő tudja venni, és egy gombnyomással 2,5-3 méret hosszúra ugrik ki. Remélem eléggé jól elmagyaráztam és köszönöm Vacaknak, hogy szólt róla, mert nekem teljesen kiment a fejemből :) - írói infó)