3.évad 10.rész - Vámpírok éjszakája 2/2

 "Már mindenki kívül volt az épületen csak Cameron, Lukas és Kyle vártak rá az ajtóban. Érdeklődve néztem a csapatra, akik hasonlóan néztek egymásra. Megkérdeztem, hogy kire várunk, mire a válasz mindenkinek az volt, hogy a kocsikra. Kyle tájékoztatott, hogy nem tud sokáig marad az estélyen, mert családi dolgokat kell elintéznie, amit jóváhagytam. Nem sokára megérkeztek a járművek és mi beszálltunk, majd megkezdődött Sir Walker és köztem egy hosszadalmas beszélgetés." 

 - Örülök, hogy újra köreinkben üdvözölhetem, Mr Black - kezdett bele negédesen, mire a Walker testvérek furán kapkodták a fejüket közöttünk.

- Bácsikám, ő Shwan, nem Black. Miért mondtad neki ezt? - kérdezte meg Lukas, melyre testvére is heves bólogatással reagált.

- Látom elfelejtettétek ki is ő valójában, de sebaj. Ő, akit ti Christian Shwan néven ismertek valójában Christian Blacknek neveznek. Egy ősi és hatalmas uralkodói dinasztia utolsó élő tagja, és ennyi éven át abban a hitben tartott mindenkit, hogy eltűnt vagy esetleg meghalt. Egy korábbi látogatásotok alkalmával meséltetek illetve mutattatok képet róla, és felismertem. Az apja nézett ki ugyan így az ő korában...

- Ez igaz Chris? - kérdezett most Cameron.

- Igen, sajnálatos módon. Mielőtt hazugnak bélyegeznétek elmondom, hogy nem magam miatt tettem annak idején amit. Edward a családom egy barátja volt, így miután a szüleim meghaltak ő nevelt fel saját fiaként. Felvettem a nevét, hogy az Arthurhoz hasonló alakok ne találjanak meg és gyermeteg fejjel még ne irányíthassanak.
- Sajnálatos módon ugyan olyan makacs és irányíthatatlan vagy, mint a magadfajták legtöbbje. Mond csak, mire is jó ez az egész? Miért nem hagytad még ott azt az istenverte akadémiát, mert tudtommal nem egy támadás ért benneteket ott.
- Sir Walker, Arthur....Gondolom mondanom sem kell, hogy ha arra számítottál, elhagyom az iskolát, akkor nagyon tévedtél. A kötelezettségeimnek mostmár eleget tudok tenni, így a továbbra nem szándékozom a tanácsot figyelembe venni a döntésim meghozatala alkalmával - mondtam komoly hangon és tekintettel, mely a velem szemben ülő tanácstagot igen meglepett.
- Ezt nem teheted. Még ha te is vagy az aki felettünk való, akkor sem dönthetsz a tanács megkérdezése nélkül. Ehhez nincs jogod!
- Arthur, csak hogy tisztán lássuk a helyzetet. Amióta a tanács úgymond uralkodik, a helyzetünk változatlan és sehova sem fejlődtek a halandókkal való kapcsolatok. Shwan ezért hozta létre az iskolát, hogy ezen változtasson, mert ti semmit sem tettetek. Hány vámpír halt meg mióta tiétek a gazdaságunk? Évente 30-50...mit is számítanak, igazam van?
- Tévedsz, nagyon is számítanak csak....Lényegtelen mit is válaszolok, mert semmiképpen nem jönne ki ebből jól a kormányunk.
 Ezután a kissé sem kínos beszélgetés után lassan ráfordultunk az Arlington birtokhoz vezető sétányra. Jelenlétem látszólag nemhogy megnyugtatta volna a koros vámpírt, inkább feszélyezte az. Már nem kell sokat kibírnom vele egy légteret szívva, ami azért tényleg jó. Az utolsó métereket tette meg az autó, mikor éles vitatkozás hangja ütötte meg a fülünket. Intettem a sofőrnek, hogy álljon meg, majd ezt követően kiszálltam a gépjárműből, aztán természetesen a kocsi továbbhajtott. Ami meglepett így elsőre, hogy a Walker testvérek is jöttek, pedig azt hittem sikerült magam ellen fordítanom őket.
- Vajon mi lehet a vita tárgya? - kérdezte Cam elmélázva az eshetőségeket latolgatva.
- Talán valamilyen nézeteltérésük van. Nézzük meg - mondtam komolyan és elindultunk a csoportosulás felé.
 Amikor a közelükbe értük olyan kijelentés foszlányokat csíptem el, hogy "Mit keres itt?", "Minden lében kanál.", "Mit ártottunk neki, hogy itt is megjelenjen?". Aztán a tömeg érkezésünkre alábbhagyott a hangos megjegyzésekkel, csak a sugdolózás maradt meg. Nagy nehezen átvágtunk a nyitott csoporton, majd a közepére érve megláttam a vita okát, kinek jelenléte nem kecsegtetett semmi jóval.
- Chris te tudod, mit keres itt, a Dunken-lány? - érdeklődött Dimitri, mert furcsállta a dolgot. Gyorsan körbenéztem, majd terelve a témát megszólaltam.
- Jó van vámpírok, befele. Nincs itt semmi látnivaló, meg különben is belül tágasabb és a szüleitekkel is találkoznotok kellene még kezdés előtt - adtam ki a parancsot, melynek vonakodva ugyan, de engedelmeskedtek. Miután szinte mindenki bevonult az épületbe leguggoltam az eszméletlen lány mellé - Mit kezdjek veled, hogy megfogadd mások óva intését? - majd a térde és a háta alá nyúltam, hogy felemeljem a földről.
 Gyors léptekkel haladtam a nekem kijelölt pihenő és "egyéb" szoba felé, mikor összefutottam Lukassal. A kezemben tartott Lisára pillant és némi aggódás fut át az arcán, majd rendezi vonásait. Tekintetét egy röpke pillanatra elszakítja a Szerelmemről és merően néz rám választ várva. Sóhajtok egyet és nemlegesen megrázom a fejem, miszerint nem tudom, hogy került Ő ide. Belépve a szobába letettem Elisa ernyedt testét az egyetlen ágy gyanánt szolgáló heverőre, majd leültem a mellette lévő fotelbe és várok.
 Várok, hogy felébredjen és magyarázatot adjon minden kérdésemre, ám előtte még felhívtam az igazgatót és Katet, hogy ne aggódjanak érte. Sajnos az idő mérhetetlenül lassan telt, így unalmamban megidézem a napközben olvasott regényt és folytattam ott ahol abbahagytam. Már éppen az utolsó oldalakat olvastam, mikor nyöszörgésre lettem figyelmes. A könyvet letettem a megidézett asztalra és figyeltem, ahogy aranyosan nyitogatni kezdi a szemeit, majd fejét felém fordította és vissza. Arcára először rózsás pír, később döbbenet ült ki, majd nagyon gyorsan felült.
- Mit keresek itt? - kérdezte félénken, mely nem volt rá jellemző.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nem is emlékszel, hogy kerültél ide vagy, hogy miért? Mitől félsz ennyire?
- Én nem félek - jelentette ki határozottam, ám szemei mást mutattak. - Egy kisgyereket kísértem egy ódon épülethez, mert nem tudta merre lehetnek a szülei. Aztán adott egy puszit az arcomra, megköszönvén, hogy segítettem, ezt követően semmi. Mi történt velem Chris?
- Valószínűleg egy vámpír gyerekkel találkoztál, aki még nem tudja kontrollálni az erejét. Náluk megesik, hogy elszívják az emberekben lévő energiát.
- Értem - válaszolja nyugodtan, ami meglep. Nem ismerek rá, hisz egy-két hét leforgása alatt nagyon sokat változott. Már nem ugyanaz a mosolygós, vidám lány, akit a snowboardozás alkalmával megismertem. Sok minden megváltozott benne, legfőbbképp az, hogy megint falakat emel maga köré és elzárkózik mindenfajta segítségtől. - Mennem kellene, mert Katerina biztosan aggódik már, hogy merre járhatok - mondja ezzel kizökkentve a merengésemből, majd feláll azonban azzal a lendülettel veszti is el az egyensúlyát. Utána kapok és még időben elérem mielőtt hanyatt vágódna.
-  Ne olyan gyorsan, mert azzal nem érsz el semmit. Kérlek maradj itt - mondom, és szemei, mivel hajlandó az enyémekbe nézni elvarázsolnak. - Azt mondják a szem a lélek tükre, hogy ezen keresztül beleláthatunk az emberekbe. Nálad miért nem lehet?
- Nem akarod tudni, mi van bennem. Félnél tőlem és ezt nem akarom. Nem akarok még egy személyt elveszteni, az érzéseim miatt.
- Miért? Tán nem szeretsz már velem lenni?
- Nem erről van szó, ezt te is nagyon jól tudod. Egyszerűen nem akarlak elveszíteni, bár tudom, hogy ez lehetetlen. A szívem mindennél jobban vágyik utánad, ám az eszem azt súgja jobb lenne, ha engednélek elmenni.
- Lisa kérlek ne mond olyat, amit megbánnál. Különben is ki mondta neked ezt a sok hülyeséget?
- Nem érted, hogy csak védeni akarlak - mondta szinte már kiabálva. Szemeiben az elkeseredettség és a féltés látszott, minek következtében könnyek kezdtek csillogni a két kék íriszben. - Daphne azt mondta, hogy megölt valakit, esetleg téged, mert megöltem az ő szerelmét. De én ilyet nem tettem, ugye? Sosem lennék képes bántani ártatlan embereket, és mégis ezt állítja - fejezi be mondandóját és arcár kezei közé temeti. A kettőnk lévő mind fizikai mind lelki távolságot hamar átszelem és védő karjaimba foglalom a kedvesemet.
- Sosem tettél ilyet, mert nem engedi a hatalmad. Megtehetnéd, mert képes vagy rá, de a szüleid arra tanítottak, hogy ne bántsd a nálad gyengébbeket - mondtam és egy puszit nyomtam a hajába, majd államat a fejére tettem.
 Nem tudtam volna megmondani, mitől rázkódik jobba; a sírástól vagy a rettegéstől, melyet Daphne keltett benne. Meg nem tudnám mondani meddig is álltunk összeölelkezve a helységeben, ám idilli pillanatunkat egy kopogás zavarta meg. Bosszúsan ugyan, de kinyitottam szemeim és az ajtóra sandítottam, majd kiszóltam, hogy "Szabad". Az ajtó nyikorogva nyílt ki, majd belépett egy mosolygós Cameron, aki miután meglátta a karjaimban lévő Lisát még szélesebben vigyorgott.
- Jó látni, hogy ébren vagy, Mia.
- Téged is jó újfent látni, Cam. Esetleg meg tudná mondani valamelyikőtök, hogy hol is vagyunk pontosan? Roppant érdekelne - köszön vissza Lia kissé kibújva az ölelésemből, melyet egy halk morgással reagálok le.
- Az Arlington-villa területén, azon belül is az egyik pihenő szobában. Mi történt veled, mert ezt mindenki szeretné tudni, nem csak mi - feleli Cam, miközben gondolatban küld egy üzenetet, melyet nem vagyok hajlandó figyelembe venni. Lisa már épp válaszolna, mikor a vámpírbarátunk közbeszól - Sajnos nekünk mennünk kell, mert jelenésünk van.
- Tudom, de nem akarok menni - válaszolom, mire mind a ketten rosszallóan néznek rám. - Inkább megadom magam, de lenne egy kérésem. Lisa, kérlek maradj itt, míg vissza nem jövök, rendben?
- Aha - feleli szomorkásan. Egy utolsó csókot lehelek ajkaira, majd elengedem és kifelé indulok a helyiségből.
 Nagy lendülettel indulunk a bálterem felé, ahol - mint kiéhezett farkasok - a nemesi családok és a neves vámpírok várnak ránk. A terem aljához egy lépcsősor vezetett, mely lábánál érkezésünkre összesereglett a vámpírok népe. A legtöbben megdöbbentek, mikor bemutatkoztam, és elmagyaráztam eltűnésem okát a politikai közéletből. Szerencsére a többség megértő volt, azonban voltak olyanok is, akik ezen cselekedetem gyávaságnak tudták be.
 Aztán elkezdődött a nemesek tiszteletadása, ahol a korom miatt - lassan 18 leszek, ami már csak pár hét - az eladósorban lévő lányok apjától kaptam ajánlatokat.  Nem igazán van ínyemre ha azzal jönnek, hogy egy a fajtám béli lányt vegyek el, hisz az én szívem másért dobog. Éppen Dimitri apja tette nekem a lányát illetően a szépet, mikor egy kis változást véltem felfedezni a levegőben. Egy pillanatra elszakítottam a tekintetem az előttem állóktól és felnéztem a galériára, amikor egy fej bukott alá. Egyből tudtam kihez is tartozik az a barna hajkorona, mely néhány másodperc múlva eltűnt a bársonyfüggöny - éppen csak félretolt esése - mögött. Még vártam egy keveset, majd mikor már a századik felajánlást kaptam elnézést kérve elhagytam a termet és az emelet felé vettem az irányt. Egy aprócska libbenés volt az egész, mikor átléptem a nehéz bársony alatt, mégis mintha tonnás súlyokat emeltem volna meg. A folyosó, amelyet mostmár nem világított meg a fáklyák halovány fénye koromsötét volt. Pár másodpercre villant csak fel egy kis fény, ami számításaim szerint a nekem kijelölt pihenőtől származott. gyorsan közelítettem meg és már nyomtam is be az ajtót, mikor az nekiütközött valakinek.
- Szabad lesz? - Kérdeztem.
- Persze - jött a szipogós válasz, melyet nem igazán akartam sehova sem tenni.
 Belépve a helyiségebe egy újfent vörösre sírt szemű Lisa látvány fogadott, aki minél messzebb akart tőlem kerülni. Tulajdonképpen ha beleolvasok a gondolataiban megtudom, hogy mi bántja, de jobbnak láttam, ha most nem ezt teszem. Inkább rákérdezek, mielőtt valamit felrobbant.
- Mi a baj?
- Mi a baj? Hát ennyire hülyének nézel? Miért teszed ezt velem?
- Nem, nem nézlek hülyének és nem teszek veled semmit sem. Mi történt, ami miatt sík ideg vagy?
- Nem is; csak te nem látod azt, amit én. Az előbb véletlenül kimentem, mert az a kisfiú benézett és meg akartam kérdezni tőle, hogy megtalálta-e a szüleit. Ehelyett egy galérián kötöttem  ki ahonnan mindent beláttam, sőt többet is, mint kellett volna. Láttam, ahogy a lányos apák a lányaikat ajánlják neked házassági célzatból, te pedig csak álltál ott. Tudod mit éreztem akkor? Hát persze, hogy nem tudod. Azt éreztem, hogy felesleges vagyok és tényleg jobb lenne neked nélkülem; hisz egy hozzád hasonló bármelyik szép, iskolázott és példás magatartású lányt megkaphatja.
- Tudom az istenit, tudom. De nekem akkor is és most is te kellesz, nem érdekelt egyik sem hidd el. Lehet bármilyen kinézetű, képességű vagy felépítésű és származású, nekem akkor is te vagy a legszebb - mondtam azt, ami kikívánkozott már belőlem, majd megragadtam Lisát és a heverőre löktem. Légzése és szívverés azonnal felgyorsult, mikor fejemet a mellkasára tettem. - Kérlek csak bízz bennem és figyelj az érzéseinkre - ezt követően kezeit  a fejemhez emelte, majd gyengéden mégis erőteljesen magához szorított.
- Bármit megtennék, hogy tudjam nem ártok vele neked - suttogta a levegőbe reményvesztetten.
 Ekkor azonban olyat éreztem, amit már nagyon rég nem. Vérre éheztem mégpedig az általam szeretett lányéra, így nyakához emeltem ajkaim. Először apró csókokkal hintettem be azt, minek következtében fejét hátrahajtotta, majd egy kicsit megharaptam a nyitottá vált területet, mire felszisszent. Tekintetemet és az agyamat elöntötte a vörös köd, majd nyelvemmel megérintettem a kényes részt, mire ledermedt, ám éreztem, hogy pulzusa tovább emelkedik. Számat harapásra nyitottam, mikor meghallottam a hangját, melyen tisztán éreztem a félelmet, ami simogatta érzékeim
- Vedd el azt, ami kell - mondta, majd cseppek kezdtek a szeméből folyni. Szívem is belefájdult abba, hogy ha megteszem meg is ölhetem.
- Soha nem tennék veled ilyet; csak kérlek maradj velem - mondtam és szemei visszaváltottak zöldbe.
 Ezután nem sok minden történt hiszen mindkettőnket felzaklatott a dolog. Mire éjfélt ütött az óra az összes éjjelis tanuló és Elisa is visszért az iskolába. Én azonban egy cseppet sem éreztem magam ettől a ténytől jobban, hisz ki volt az a kölyök és hol van Kyle? Ezekkel a kérdésekkel hajtottam álomra a fejemet hajnalban, mikor az első napsugarak megjelentek az égen.