3.évad 15.rész - Az utolsó harc és az örökség

Sajnálom, hogy csak mostanra tudtam befejezni, de érettségiztem és ez minden plusz energiám leszívta. Szóval tényleg sajnálom, de mostmár itt vagyok és gőzerővel dolgozom a részen. A részről csak annyit, hogy ez lenne magának a történetnek a befejező része. Kérésetekre viszont még közzé fogok tenni egy történetet Lia és Chris további életéről. Amint elkészülök vele azt is közzé teszem majd.

Sok puszi és jó szórakozást kívánok a részhez. Remélem nem okoztam vele nagy csalódást.

Lisa szemszöge:

 Összetörtem, de véglegesen, amikor Chris megharapott és kiszívta belőlem sz élet utolsó cseppjét is. Aztán valami édes-fémes ízt éreztem, ami végigfolyt az ereimben és új élettel ajándékozott meg. Mikor kinyitottam a szemem, már tudtam, hogy visszafordíthatatlanul megváltoztam. Már nem akartam menekülni a hatalmam elől, így elfogadtam, hogy nem csak boszorkány, de hercegnő is vagyok. A Hold hercegnője, mégpedig angyalszárnyakkal. Első dolog amit megláttam, miután kinyitottam a szemem Chris féltő tekintete volt, némi aggodalommal fűszerezve.

- Démonom? - - kérdeztem hitetlenkedve ízlelgetve a szót, majd feltornáztam magam, addigi vízszintes helyzetemből ülő helyzetbe. Szemeimet csípni kezdik a könnyek, ám ezek most nem a bánat könnyei, hanem az örömé.
- Hiányoztál Szerelmem - felelte és megcsókolt. Ajkaimmal óvatosan érintettem meg az övéit, ám azokkal vadul kapott az enyémek után. Idilli pillanatunk egy fegyver kakasának kioldódó hangját, így mindketten odakaptuk a fejünk. Conor állt az épülethez tartozó torony lapos tetején és a Bloody Rose-ját nekem szegezte.
- Mit tettél vele? Két vámpír szagát éreztem meg, de nagyon remélem Őt legalább nem tetted azzá, amivé soha nem válni önszántából.
- Conor....Ne bántsd Christ! Ő az én démonom - mondtam Chris elé lépve, majd minden előzmény nélkül összecsuklottam.
 Nem tudom mi történt ezután, mert a sötétség újra magával ragadott és most nem eresztett olyan könnyen. Most nem mások uralták az álmaim, hanem én és ez megnyugtatott. Egy enyhén megvilágított helyiségben "ébredtem", ahol rajtam kívül még két ember tartózkodott. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy kik ők, mert pár pillanat alatt leesett, hogy a két személy nem más, mint a Black család fejei. Chris szülei, akik a sajátjukként neveltek fel, miután a szüleim meghaltak.
- Na mi a baj, Mia? - kérdezte kedvesen Lucyl.
- Semmi csak eszembe jutottak anyáék, és hogy már sosem jönnek vissza - mondtam szomorúan és egy-két könnycsepp is legördült az arcomon. Sírni kezdtem, ami a helyzetemen nem segített sokat, ám Lucyl és Conrad átöleltek.
- Nem lesz semmi baj, mi megvédünk; Christian pedig jó társad lesz majd az életben.
 Mosolyogva mondta, és nekem is kezdtek ettől a gondolattól elapadni a könnyeim, majd belépett Ő. Elegánsan festett, mint mindig, amit mindössze 4-5 éves fejjel meg tudtam ítélni, hisz' alig 1 évvel idősebb nálam. Vidáman közelít felénk, majd elém térdelve egy láncot emel ki a zsebéből, amin egy nyakláncot vett elő. Egy holdas medál volt rajta egy kék zafírkővel a közepén. Meseszép volt. Kikapcsolta, majd a nyakamba tette és újra elmosolyodott.
- Így ni. Remélem nem haragszol meg érte Hercegnő, hogy megvárakoztattalak, de sokáig tartott, míg végül elkészült az ékszer.
- Annyira tetszik, hogy azt nem is tudom elmondani. Már megbeszéltük, hogy nem szólítasz Hercegnőnek, nem igaz?
- De megbeszéltük. Még nehezemre esik, hogy Lisának szólítsalak, hiszen te vagy a Hold hercegnője és a szüleid.....
- Butus vagy! - mondtam lehajtott fejjel, hogy eltakarjam a saját gyengeségem. - Nagy teher a Holdat szolgálni és még nagyobb, ha azt nem értik meg. Én szeretek itt lenni és a Holdhoz is húz a szívem, ám a családom nélkül sajnos képtelen vagyok kapcsolatot létesíteni vele. A szüleim is azt akarnák, hogy "normális" életem legyen; remélem megérted.
- Fiatal korod ellenére roppantul bölcs vagy, Lisa.
 Aztán eltűnik a kép és helyét egy másik veszi át, ahol az autóbalesetet követő időszak villan fel. Újra abban a szobában ülök, ahol az a részeg fazon bizonyos időközönként megerőszakol. Most is éppen arra készül, látom a gondolatait, majd szorosan behunyom a szemeim és ellököm közeledő kezeivel együtt a hapsit. Néhány szitkozódó lépés zaja, egy elfojtott sikoly, egy csilingelve betörő ablak hangja és egy loccsanás, majd emberek rémült sikolyai. Kinyitottam a szemem és egy véres srácot láttam magam előtt, mire pislogni kezdtem, ám mikor újra tisztává varázsoltam a szemeim eltűnt. Hálát éreztem neki, de sosem volt alkalmam megköszönni, mert blokkolta ezt az emléket.
 Szemeim egyből kipattantak és fürkészve néztem végig a helyiségen valami támpontot keresve, ami viszonylag hamar meg is lett. Christian. Ijedten másztam hátrébb az ágyon, míg bele nem ütköztem a falba és hatalmas szemekkel nézetem rám, majd kérdéseim tömkelegével halmoztam el
- Hol vagyok? Mi vagyok és mit tettél velem?
- Nyugodj meg, kérlek és mindent elmagyarázok....
- Azt el is várom, és neked miért vannak szárnyaid? Mi vagy te valójában? - Folytattam, majd lehajtottam a fejét, és észrevettem a hálóruhát, amire nem emlékeztem, hogy mikor cseréltem át. Nem hinném, hogy megleptem azzal, amikor újfent kiabálni kezdtem vele kicsivel fojtottabb hangnemben. - Mi ez rajtam? Ugye nem te öltöztettél át vagy mégis? Kérlek mond, hogy csak rosszul gondolom!
- Éppenséggel nem gondolod rosszul, mert én öltöztettelek át, de higgy nekem semmi olyat nem tettem, amivel kényelmetlen helyzetbe hoztalak volna. Nem emberi módon cseréltem rajtad ruhát, hanem varázslattal, szóval.... - folytatta volna, ha ajkaimat nem tapasztom az övéire. Szenvedélyesen és mégis óvatosan csókolt, amivel engem a pokolba vitt, így nem kellett sok és én is átléptem egy sokkal nagyobb határt, mint eddig bármikor. Nyelveink dominanciáért küzdöttek, míg kezeink felfedezőútra indultak egymás testén. Csak levegőhiány miatt váltunk el egymás ajkaitól, ám az a rövidke pillanat is kínszenvedés volt számomra.
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém, én csak... - kezdtem viszont most ő nem hagyta kimondani amit gondolta,, mert sóvárogva esett újra édes ajkaimra. Óvatosan végigdöntött az ágyon és fölém magasodva folytatta tovább a csókcsatánkat.
 Kérlek ne - suttogtam erőtlenül, mikor egyik kezét a hálóingem széléhez vezette és elkezdte azt felfele húzni. - Még ne. Nem akarlak megbántani, vagy csalódást okozni...Én....Sajnálom.
 Ne haragudj, nem akartam erőltetni - válaszolt, majd kezeit és ajkát is elhúzta tőlem. Kissé megemelkedett rólam, lejjebb csúszott, hogy fejét a mellkasomra tudja tenni. Szívem gyors ütemben dobogott és tudtam, hogy tudja, hogy ezt csakis miatta van. Kis idő után normalizálódni kezdett a szívverésem, majd egyenletesen szuszogva elaludtam.

 Jó sokáig aludtam, mert mikor felébredtem újra esteledni kezdett, ám valami hiányzott mellőlem. Valami ami nélkül már nem szeretnék felkelni reggelente, de most még sincs mellettem. Kikelek az agyból és Lassan, nyugodtan keltem ki az ágyból és úgy ahogy voltam indultam az ajtó felé. Útközben ugyan egy megidézett hajgumival összefogtam a hajam, és magamra vettem egy fürdőköpenyt, de mezítláb léptem ki a szobából. a hideg járólap csiklandozta a talpam, így lebegve indultam meg az egyik irányba. Míg a lépcsőhöz értem vagy három vázát döntöttem fel, amivel véleményem szerint még annak a figyelmét is sikerült magamra vonnom, akiét nem akartam. Ez bizonyította azt is, hogy két idegen kar fonódott a derekam köré és húzott le a földre. Ütögetni kezdtem a fogva tartóm, hogy engedjen el, de nem tette inkább még szorosabban fogott.
- Te meg mégis hova mész? - Kérdezte Dante a fülembe súgva, és jeges leheletétől a hideg is kirázott. Letett a földre, magafelé fordított és várta a válaszomat.
- Közöd? Éhes vagy, szóval több, mint valószínű enni. Netalántán bajod van vele?
- Nem, de ilyen ruhában.... - mondta végigmérve és szemei kezdtek vöröses színt felvenni - Vétek, hacsak nem akarsz vacsora lenni.
 Szemei teljesen vörössé váltak, agyarai megnőttek és már épp a nyakamba harapott volna, amikor kínok közt vergődve esett a földre. Éreztem, ahogy az erőm áramlani kezd az ereimben és a lapockáim tájékán kisebb gócpontba tömörül. Éles fájdalom hasít a pontokba, amitől a földre esek kizökkenve D kínzásából. A levegő beszorul, nem tudok se sikítani, se lélegezni, se értelmes szavakat mondani csak vergődni. Hallom, ahogy Dante szinte röhögve hajol fölém, és kérdezi:
- Csak nem visszahatotta  mágia, Felség? - Nincs igaza. Nem a mágiáról van szó, hanem egy annál sokkalta rosszabb dologról. Erőt veszek magamon és megpróbálok felállni, de nem megy. Reménytelenségemben végül megteszem azt amit már oly' régóta meg kellett volna tennem. Megidézem a szárnyaim.
 Az első amit le tudok olvasni Dante arcáról az a döbbenet, majd a félelem, és végül a hitetlenkedés. Szólásra nyitnám a szám, ha képes lennék beszélni, de nem. Minden hang bennakad, nem akar kijönni, ám egy mélyről jövő hang megszólít. Örülök, hogy elfogadtad ajándékom, kis Hercegnő. Remélem nem haragszol meg nekem érte. Ophaiel vagyok, a Hold angyala és hiszek a győzelmedben az örök gonosz felett. Miután elhallgat Chris dühödt hangját hallom meg, amint éppen Dantéval és Dimitrivel üvölt, mert nem vigyáztak rám. Hasztalan, hiszen semmit sem tehettek volna ez ellen, így megelégelve túlontúl való aggódását megszólalok.
- Mitől vagy ilyen ingerült Christian? Csak nem valami baj történt - inkább hangzott kijelentésnek mintsem kérdésnek, de nem foglalkozik vele.
- Igen van, de ezt majd kettesben megbeszéljük. És hova ilyen sietősen szárnyakkal, szakadt ruhában?
- Enni, de nincs itt nagyon hideg? Megfagyok, de valamit el kell mondanom.
- Ráér, az az első, hogy ne essen bajod - nem felelek, csak teleportálok a konyhába. A hűtőből előveszek egy dohoz tejet és megidézek hozzá egy tál müzlit, némi gyümölcsöt és egy kis fagylaltot. Mire a három srác megérkezik, már csak a fagylalt maradt és a mosatlan. Meglepődve pislognak rá, megvonom a vállam s várom, hogy valamelyik egy kis információval lásson el a helyzetet illetően.

*~*~*~*

 A felvilágosítást követően Chris kérésére felváltva állnak őrt az ajtó és az ablak alatt és előtt. Démonom még most is képtelen feldolgozni azt a tényt, hogy nem segíthet, ha eljön az idő. Carlossal nekem kell megküzdenem, különben sosem hal meg. Fájt látnom az arcára kiülő tehetetlenséget és kétségbeesést, de a szabályokat nem mi írjuk. Egy kényelmesebb és valamivel melegebb ruhát varázsolok magamra és kinyitom az ablakot, ami alatt D járőrözik éppen. Míg nem figyel leugrok a párkányról és futni kezdek, ő meg utánam.
- Ezért még nagy bajban leszünk Elisa! Gyere vissza!
- Nem! - válaszolom, miközben kiérek a fák takarásából. Sehol egy árva lélek, ami meglep, tudván iskola van vagy mi a szösz. - Dante, hol vannak.... - kérdezném hátrafordulva,a mikor egy kezet érzek a torkomnál.
- Nézzenek oda, mit hozott erre a szél? Egy Dunkent; milyen kiszámítható vagy, de most megfizetsz mindenért - mondta egy ismerős hang. Tekintetemet rá emelem és érzem, ahogy kifut az arcomból a vér. - Igen jól látod, Daphne vagyok teljes valómban. Csak  nem megleptelek.
- Épp ellenkezőleg, most végre meg tudlak rendesen ölni - mondtam és egy gyorsan ható méreggel átitatott tőrt szúrtam a szívébe. Szorítása gyengült, ahogy a méreg végigáramlott az ereiben, majd elengedett. Nem hagytam meg neki azta a tisztességet, hogy hagyom lassan meghalni, hanem az erőmet használva kínozni kezdtem. Szemei kikerekedtem, majd egy éles sikítást követően lángra kapva elégett és eltűnt. - Mostmár soha nem térsz vissza.
- Én soha többet nem akarlak felbosszantani - hallottam meg D és Dimitri hangját a hátam mögül.
 Mosolyogva fordultam feléjük és nem kellett mondanom semmit, de értetettek. Visszaindultunk a főépület felé, ahol a többi diák is volt, ám útközben még hasonló módon kivégeztem egy pár ellenséget, akik meg akartak ölni. Az épület főbejáratát átlépve Kat, Vadász és Conor fogadott és úgy tűnt örülnek nekünk, ám csalódnom kellett. Egyből Edwardhoz vittek, hogy ott világosítsanak fel a kötelességeimről. Kínos egy megbeszélés volt, de hamar túlestünk rajta, mert valami megmagyarázhatatlan erő kezdett vonzani magam felé.
 Hiába küzdöttem ellene mit sem használt, még a többiek visszahúzását sem éreztem meg. Lassan, de biztosan húzott magafelé az a lény, és kezdett kirajzolódni előttem igazi kiléte. Ugyan az az átkozott lélek kínzószemély volt, akit az álmaimban láttam. Mostmár tudtam a nevét, csak azt nem tudtam mit akar tőlem pontosan. A tetőn tértem magamhoz abból a bűbájból, amit rám bocsájtott, majd felnéztem és őt láttam magam előtt. Carlost.
- Milyen nagyszerű, hogy megtisztelsz a jelenléteddel Hercegnő. Már kezdtem azt hinni nem szeretnél velem személyesen is találkozni annyi év után. Tévedtem.
- Mily' arrogáns fasz vagy te Carlos. Azt hiszed képes vagy legyőzni? Ezt te sem hiheted, amikor mindketten tudjuk, hogy ahhoz gyenge vagy még.
- Ennyire naiv lennél? Azt sem tudod mivel állsz szemben, Kedvesem - mondta és egy vérindát küldött felém. Szerencsére sikerült az elsőt elkerülnöm, ám a többi ellen nem volt ilyen mázlim, mert kibillentem az egyensúlyomból. A vérből lévő kötelek, melyekkel magához rántott égették a bőröm, aminek ő szemlátomást nagyon örült.  - Most mit gondolsz, Hercegnő? Megtudlak ölni vagy sem?
- Eressz el, de rögtön. Ezt nem úszod meg szárazon - mondtam és minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a béklyója alól.
 Háttal fordított magának úgy hogy lássam a felénk közeledő barátaimat. Elszörnyedve néztek rám, ahogy kifeszítve függtem a földtől pár méterre. Kat egyből támadott, ahogy észrevett egy kis figyelmetlenséget Carlosnál, aki nem habozott visszatámadni őt. Az első sokkból a többiek is hamar felébredtek és egyesével ostromolni kezdték az ellenfelet. A figyelmét sikerült éppen annyira elvonniuk, hogy képes voltam kiszabadulni a béklyóból és hátulról támadtam rá. Sikerült meglepnem, és egy jól irányzott szúrással a földre terítenem. Nem elégedtem meg ennyivel és nem érdekelt, hogy a barátaim szemében ezzel egy kegyetlen gyilkossá válók, nem érdekelt. Egyetlen dolog foglalkoztatott, mégpedig az, hogy visszaadjam neki, mindazt, amit ő tett velem.
- Ez az, tedd velem azt, amit én veled és örökre az enyém leszel - hangzott ördögi hangja a tudatom peremén. Ekkor ütéseim száma csökkenni kezdett és az akaratom is alábbhagyott.
 Nem akartam életem végéig hozzá tartozni, de meg kellett ölnöm. Ahogy a támadásom abbamaradt felült és az ölében tartva húzott magához és nem engedett el. Elméje az enyémet kezdte ostromolni, amit egy követelőző csókkal tett még undorítóbbá, hogy át tudjon hatolni a pajzsomon. Nem engedtem neki és sikerült annyi energiát elszívnom tőle, hogy a lehető legtávolabb tudjam lökni magamtól. A tető peremére került és csak egy erősebb széllökés kellett volna, hogy egyszer s mindenkorra meghaljon, de nem ez történt. Sajnos.
 Sikerült megkapaszkodnia valamibe és felállt, majd felém lendült, de már nem tudott hozzá érni. A pillanatra törtérrésze alatt megtorpant és szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Megfordultam, hogy lássam mitől és Christian állt vagy inkább lebegett mögöttem, kiterjesztett fekete szárnyaival. Kezét felém nyújtotta, de nem ért hozzám, csak megidézte az én vérvörös szárnyaim. Elképedve nézett kettőnkre felváltva Carl és nem tudta eldönteni mitévő legyen, hát én cselekedtem. Egy fényindát lőttem felé, ami a közelébe érve több apró szilánkszerű nyalábra esett szét ezzel okozva számos sérülést. Bámulásából a fájdalom zökkentette ki és szitkozódva rontott nekem, ami elől kitértem, így Chris elé került, aki viszont egy tőrt szúrt keresztül a szívén.
- Ezzel még nem győztél, Lorin  - harsogta felém, majd köddé vált.
- Jól vagy, Szerelmem?
- Igen, de ezt én is kérdezhetném tőled Black. Meg kell őt találnunk, mielőtt visszaszerzi az erejét.
- Egyetértek, de pihenned kell, mert még nem vagy elég erős az utolsó harchoz - mondta féltve és magához húzott.
- megértelek, de akkor sem hagyhatjuk, hogy egy ilyen elvetemült vámpír az iskolában randalírozzon. Mi van akkor, ha megtámadja a diákokat. Felügyelőként még én vagyok értük a felelős.
- Akkor is pihenned kell és erről nem nyitok vitát. Rengeted energiát használtál már fel így is ellene és nem hagyhatod, hogy ezzel neked ártson. Kérlek gyere vissza a szállásra és pihend ki magad.
- Rendben, de nem sokáig csakis estig - mondtam, mire bólintott és mindkettőnket néhány szárnycsapással a szállásukra vitt.
 Este kipihenten és józan gondolatokkal indultam neki a legvégső harcnak. A délután folyamán rengeteg elveszett érkezett az iskola alá, akikkel a diákoknak kellett megküzdeniük. Harci díszbe öltözve léptem át a biztonságot nyújtó téli szállás küszöbét és indultam a helyenként lángoló főépület irányába. Útközben csatlakoztak hozzám boszorkányok, vámpírok, tündék és egyéb veszélyes teremtmények, akik segítettek az elénk siető ellenséget a földdel egyenlővé tenni. Épp az erdő mellett haladtunk el, mikor megéreztem Carlos erejét és egy biccentéssel leváltam a csapatomtól, hogy egyedül vívjam meg a csatámat.
 Pontosan ott találtam ahol lennie kellett és egy gyors támadással köszöntöttem. Nem tudta kivédni az alattomosan érkező rajtaütést, így egyből elterült, amint hozzáért a nyílvesszőm. Ő sem tétovázott sokat, mert amikor felkelt a földről egyből nekem esett. Minden ponton támadtuk egymást, bár ő még így is sokkal sebezhetőbb volt nálam. Egy sokszorosító igézettel sikerült megtévesztenem, így a háta mögé lopózhattam és az Artemisz bottal átszúrtam a testét a szívével együtt. Nem szenvedett sokat, mert szinte azonnal szörnyet halt és nem sokkal később semmivé tört szét. Ezután az épülethez teleportáltam, ahol a döbbent arcokon kívül nem láttam mást. Az ellenség felszívódott, mintha ott sem lett volna sohasem, azonban mi mindannyian tudtuk az igazat.

*~*~*~*

 Két nap telt el a Nagy Harc óta és kezdett minden normalizálódni úgy ahogy előtte megszokhattuk. Azonban történt egy kis változás is. Nekem már többé nem volt helyem az akadémián, így reggel minden cuccommal együtt indultam a főbejárat felé. Kat segített kiválasztani egy megfelelő ruhát, megy elegáns és hűen tükröző hercegnői mivoltom egy tiarával kihangsúlyozva. Az ajtóhoz érve nem lepett meg, hogy Christ és még néhány barátot láttam.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nélkülem bárhova is elmész? - Kérdezte a vámpírom és átölelve súgta a fülembe a következőket. - Tudnod kell, hogy már én sem maradhatok az akadémián, így megkérlek gyere velem haza.
- Haza? Nekem olyanom már nagyon régóta nincsen - mondtam egy kósza könnycsepp végigfutott az arcomon.
- Ez nem igaz. A te otthonod egy csodálatos és hatalmas ház, amit a szüleidtől örököltél még gyermekként. Oda szeretnélek most hazavinni, ha nem bánod.
- Nem dehogy, de a többiektől azért még elbúcsúznék - elengedtem és odaléptem Lukhoz és Camhez. - Nem is tudom mit mondjak srácok. Mindent nagyon köszönök nektek és sosem feledlek el titeket. Kérlek benneteket, hogy vigyázzatok Katre helyettem is.
- Megtesszük...hercegnő...Ezek szerint nem csak nekem nehéz így szólítanom....Ja tesó - mondták felváltva, majd mindketten szorosan magukhoz öleltek. - Mi köszönjük, hogy volt alkalmunk a valódi személyiséged megismerni.
- Dante, Dimitri és Rien igaz? Szóval....Nektek is szeretném megköszönni azt, hogy támogattátok Christiant, mikor szüksége volt rá. Nagyra értékelem.
- Nem tett semmit, Felség.
- Tényleg nem volt nagy dolog Dunken, de lenne valami amit mondani akarok csak kérlek hajolj közelebb - kivételesen megtettem amit kért, habár már előre éreztem, hogy megbánom. - Nagyon dögös vagy ebben a ruhában és roppant szép. Megértem, hogy miért szeretett beléd Black olyan hamar és remélem sokáig együtt maradtok. Szép párt alkottok és sok sikert a továbbiakban.
 - Köszönöm Dante. Sosem gondoltam volna ezt rólad, de sikerült a véleményemet megváltoztatnod rólad - mondtam és megöleltem, de csak kis időre. - Menjünk, mielőtt elerednének a könnyek.
- Legyen, de Katerinától nem búcsúzol el.
- Már megtettem, míg készültem.
 Mikor kiléptünk a bejárati ajtón akkor szembesült a mérhetetlen pusztítással, amit Carlos és teremtményei okoztak. Hát mit ne mondjak lesz mit helyrepofozni. Már a lefele menő lépcsőn jártunk, amikor hatalmas hangzavarra lettem figyelmes. Kat és a többiek hatalmas bőröndökkel közeledtek felénk és valamin nagyon vitatkoztak. Mikor mellénk értek értettem meg igazán a problémájuk lényegét. Egyikük sem akart minket elengedni, így mindannyian kiléptek és velünk tartanak az új élet felé.
 Remélem nem baj, ha én is veletek tartok Hercegnőm? Különben meg ki védene meg téged a rád leselkedő veszélyektől?
- Örülök neked Vadász, hogy csatlakozol hozzánk. Sokat jelentesz nekem - mondtam hangosan, mire mindenki abbahagyta a szócséplést.
 Köszönöm. Remélem rászolgálok a bizalmadra.
 Azt meghiszem.
 Ezután még órákig gyalogolhattunk volna, ha nem teleportálunk egymás kezét fogva a kastényszerű építményhez. Ez volt szüleim öröksége, amit nem kellett senkinek sem megmondani, mert éreztem. éreztem az épületből áradó mágia és szeretet erős jelenlétét.
- Gyönyörű...erre nem is tudok mit mondani. Olyan, mintha ez az elmúlt 16 év el sem telt volna.
- Tudom. A szüleid kérésére egy burok veszi körül, így rajtunk kívül nem látja más, amíg be nem költözöl - mondta Christian mögém állva és egy csókot nyomott a hajamba. A többiek is csak bámulni tudták, így mi ketten bementünk és birtokba vettük a családi örökségem.

 Vége

Lisa öröksége

3.évad 14.rész -Enyém lesz, bármi áron

Bocsánat a késéért, de jövő héten vizsgáim lesznek és arra kell készülnöm.

Igyekeztem a legjobban megírni és ezúton szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy még egy rész lenne a történetből. Amennyiben van igény egy végső Lisa-Chris élettel kapcsolatban, akkor azt még közzéteszem, ha szeretnétek. Ha nem, akkor nem.

Szóóóval nem is húznám tovább, jó olvasást kívánok hozzá.

Ui.: Már előkészülőben van a következő blog, ám a címe még titok ;)

Chris szemszöge:

 Csak egy éles sikítást hallottam Lisától amit elsőre nem értettem, de siettem a hangforráshoz. Tudtam, hogy bajban van, ám ezzel csak akkor szembesültem, mikor odaértem hozzá. Ugyan ablakot kellett érte törnöm, hogy bejussak, de nem érdekelt. Csak egy számított. végre mellette legyek és megóvjam. Szemeit a könnyek homályosították, amit a falakból kilépő arc nélküli  árnyak magukba szívtak. Lélekmardosó látványt nyújtott a kisírt szemű, törékeny és hatalmas boszorkányom, de nem akartam tovább tetézni bajait.

- Mi történt Szerelmem? - kérdeztem, miközben magamhoz húztam. Nem válaszolt, csak csendben zokogni kezdett az egyenruhám zakójába. Nem kérdeztem tőle többet. Kezem a hajamra simítottam és egy aprócska csókot nyomtam bele. - Minden rendben nincs itt semmi, ami ártani tudna neked - mondtam neki és a hatalmammal eltöröltem Carlos démonait. Ezután kibontakozott a karjaimból és körülnézett, ám mostmár nem látta az árnyakat sehol sem. Értetlenül meredt rám, ám gondolatait tisztán hallottam. Mert csak nem bolondultam meg ha egyszer láttam azokat.
- Nem vagy bolond Elisa. Biztos csak a rémálmod egy kivetített jelenete volt, amit te a valóságnak érzékeltél.
- Ez nem igaz! Azok a valamik igenis élnek és annak a faszinak a hangját követik, aki bántani szokott - mondta és a végén elsírta magát.
 Egy pillanatra sem emelte fel a fejét, mert nem mert rám nézni. Én sem erőltettem semmit, így a haját kezdtem simogatni és közben egy altatót duruzsoltam a fülébe.Láthatóan megtette a hatását, mert szemei lassan, de biztosan lecsukódtak. Ekkor egy nem kívánt személy is betette a lábát a szobába és kérdőre vont.
- Mit tettél vele? - Kérdezte Conor ingerülten és nem kis aggodalommal a hangjában. Szívemet valami újfajta érzés kezdte marni.
- Csak nem bajod van velem? Segítek neki újjászületni, ha annyira tudni akarod, ám ha az utamba kerülsz kíméletlenül eltiporlak.
- Figyelmeztetlek, ha vámpírt csinálsz belőle megöllek és akkor már Ő sem állíthat meg.
 Bólintva jeleztem, hogy megértettem a mondandóját, azonban nem érdekelt.  Az ablakpárkányra léptem, megidéztem ébenfekete szárnyaim, majd ellöktem magam onnan. Széles és hatalmas szárnyaimmal alig csaptam hármat máris a tetőn voltunk. Letettem magunkat és szerelmem az ölembe húzva csodáltam egy kicsit. Hosszú ideje volt már a sötétbe burkolózva, aminek lassan kezdtük megfizetni az árát. Hiába mondtam volna el neki a teljes igazságot nem tudta volna feldolgozni és végleg elvesztem, ám ennek most véget akartam venni. Fejét kissé hátrahajtottam és ajkaimmal selymes bőre felé hajoltam, hogy megtegyem azt amit kell. Nyelvemmel egy apró csíkot húztam, majd megnőtt szemfogaim nyakába merítettem és szívni kezdtem a vérét. Édesebb volt mindennél és a mámorba repített, ahonnan csak akkor tértem magamhoz, mikor mocorogni kezdett. Erősebben fogtam, hogy ne okozzon magának nagyobb bajt, mint amibe beleesett és még utoljára szívtam egy erőteljeset. Élettelen teste a karjaimba pihent és csak remélni tudtam, hogy a soron következő tettemmel nem kések sokat. Bal karomat az ajkamhoz emeltem és megharaptam, majd szívtam egyet belőle és vérrel teli számat az övére tapasztottam. Nem reagált rá egyből, de kis idő elteltével nyelni kezdett és kinyitotta szemeit, aki most élénk kéken csillogtak vissza a Hold varázsos fényében. Elsőre talán üresnek és élettelennek nézte volna bárki aki arra jár, ám én tudtam, hogy mostmár újra velem van. Apró hófehér kezét az arcomhoz emelte és kimondta az egyetlen szót, amit már oly' régen hallottam tőle.
- Démonom? - kérdezte hitetlenkedve ízlelgetve a szót, majd feltornázta magát ölő helyzetbe. Szemeiben megjelentek az öröm első könnyei.
- Hiányoztál Szerelmem - feleltem és megcsókoltam. Édes ajkai óvatosan érintették az enyémeket, ám azokkal vadul kaptam a párja után. Idilli pillanatunk egy fegyver kakasának kioldódó hangját, így mindketten odakaptuk a fejünk. Conor állt az épülethez tartozó torony lapos tetején és a Bloody Rose-ját nekem szegezte.
- Mit tettél vele? Két vámpír szagát éreztem meg, de nagyon remélem Őt legalább nem tetted azzá, amivé soha nem válni önszántából.
- Conor....Ne bánt Christ! Ő az én démonom - mondta Lisa elém lépve, majd összecsuklott.
- Ez valami ostoba vicc, ugye?
- Nem. Ő egy angyali teremtmény, akit nekem szánt a Hold. Ő a Hold utolsó és egyetlen lánya, aki egyben a jegyesem is, már ha Lisa is így akarja.
 Nem vártam meg a reakcióját, csak elindultam Amielával a menedék felé, ahova Dantét és Dimitrit hívattam. Egyikük sem tudta miért kell a menedékként szolgáló régi renovált épülethez menniük, de megtették amit kértem. A karjaimban édesen szuszogó ártatlan lány, de tudtam, hogy hamarosan szenvedni fog, amikor is visszatérnek az emlékei. Lassan megérkeztünk a házhoz, ahol a két legerősebb vámpír állt az ajtóba és várt. Várt arra, hogy megérkezzünk, ám mikor megláttak minket elcsodálkoztak.
- Ő lenne a Hold hercegnője? Pont ő, aki annyi bosszúságot okozott mindenkinek? - Hüledezett Dante, miszerint kénytelen lesz behódolni a menyasszonyomnak.
- Ezt majd bent megbeszéljük, de most melegre és nyugalomra van szüksége - mondtam és átléptem a küszöböt.
 Bent kellemes sötétség fogadott, ami egy kissé megnyugtatott, ám nem sokáig marad ez így ugyanis megérzek egy nem odaillő szagot. Ahelyett, hogy kérdőre vonnám a "haverokat" teleportálom magam egy eldugott és védett szobába, ahol Lisa ájult testét leteszem az ágyra. Szívesen öltöztetném át normálisan, de nem akarom kihasználni jelenlegi állapotát, így egy hálóruhát varázsolok rá, majd leülök az ágy végébe és gondolkozóba esek. Itt van Carlos, még ha nem is öltött eddig testet, de biztos nagyon közel van. Nem merészkednének az árnyai ilyen közel egy ekkora hatalommal bíró teremtényhez. Ahhoz nem elég erősek, vagy... Mi van, ha Carlos mentálisa meggyengítette Elisát, hogy ártani tudjon neki? Lehetetlen, ahhoz nem elég erős - morfondíroztam el ezen, miközben nyöszörgésre lettem figyelmes. Fejemet a hang irányába fordítottam és megláttam az éppen ébredező újjászületett angyali boszorkányt. Szemei egyből kipattantak és még mindig élénk kéken csillogtak, melyek tisztábban voltak minden égi kéknél. Ijedten mászott hátra az ágyon, míg bele nem ütközött a falba és hatalmas szemekkel nézett rám, majd kérdésekkel bombázott.
- Hol vagyok? Mi vagyok és mit tettél velem?
- Nyugodj meg, kérlek és mindent elmagyarázok....
- Azt el is várom, és neked miért vannak szárnyaid? Mi vagy te valójában? - Folytatta, majd lehajtotta a fejét, ám nem maradt sokáig úgy, mert észrevette a ruháját és elpirulva kezdett újra kiabálni kicsit fojtott hangon. - Mi ez rajtam? Ugye nem te öltöztettél át vagy mégis? Kérlek mond, hogy csak rosszul gondolom!
- Éppenséggel nem gondolod rosszul, mert én öltöztettelek át, de higgy nekem semmi olyat nem tettem, amivel kényelmetlen helyzetbe hoztalak volna. Nem emberi módon cseréltem rajtad ruhát, hanem varázslattal, szóval.... - folytattam volna, ha ajkait nem tapasztja az enyémekre. Szenvedélyesen és mégis óvatosan csókoltam, amit az ő vadsága miatt nehéz volt tartani. Nyelveink dominanciáért küzdöttek, míg kezeink felfedezőútra indultak egymás testén. Csak levegőhiány miatt váltunk el egymás ajkaitól. ám az a rövidke pillanat is kínszenvedés volt számomra.
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém, én csak... - most én nem hagytam kimondani szavait, mert sóvárogva estem édes ajakira. Óvatosan végigdöntöttem az ágyon és fölé kerekedve folytattuk tovább a csókcsatánkat.
 Kérlek ne - suttogta erőtlenül, mikor egyik kezem a hálóinge széléhez vezetve elkezdtem azt felhúzni. - Még ne. Nem akarlak megbántani, vagy csalódást okozni...Én....Sajnálom.
 Ne haragudj, nem akartam erőltetni - válaszoltam, majd  kezeim és ajkaim elhúztam tőle. Kicsit megemelkedtem róla, lejjebb csúszom, hogy fejem a mellkasára tudjam tenni. Szíve gyors ütemben dobogott és mosolyt csalt az arcomra, hogy ezt csakis miattam. Egy idő után normalizálódott szívverése, majd egyenletesen szuszogva elaludt és nem sokkal később én is követtem őt.

 Már lassan a délután végét járjuk és itt állok Carlos koporsója felett Kylelal. Idétlenül vigyorog hiszen tudja, hogy tudom ki is ő valójában. Előhúzom a tőrömet az övemre erősített tokból, az egyik kezem a koporsó tetejére helyezem és átdöföm rajta a tőrt. A vérem spriccelve tör elő, majd folyik be egyenesen a fa résein a "kedves" rokonhoz.
- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megadod magad, unokaöcsém. Csak nincs köze mindennek ahhoz a fattyúlányhoz?
- Hagyd őt békén ez csak a kettőnk dolga - felelem, majd kihúzom a tőrt és távozok.
 Visszamegyek a szállásra, ahol Lisa is van és megvárom míg lejön az emeletről. Addig a két vigyázóval beszélek és kifaggatom őket, hogy mit tudnak Kyleról és a családjáról. A válaszukat szinte sejtettem: Semmit. Soha nem hallottak róla vagy róluk, de megígérték, hogy vigyáznak a menyasszonyomra, míg vissza nem jövök hozzá. Még gyors felmentem az emeletre és egy garnitúra váltásruhát tettem az egyik székre, hogyha felébred át tudjon öltözni, majd távoztam. Visszateleportáltam a Vadászszállásra és egyből a dolgozószobámba mentem, ahol az ikrek fogadtak.
- Minden rendben lesz vele? Tudod, hogy te vagy számára a múlt, a jelen és a jövő és ha magára hagyod végleg elpusztíthat mindent.
- Mindennél jobban szeret és ezt ne felejtsd, mert ha igen abba mindannyian belehalhatunk.
- Jól van tudom, de csak így tudom megvédeni, ha távol tartom a baj forrásától. Ti ezt nem érthetitek....
- Dehogynem! Nem csak Lisa képes olvasni mások érzéseiben és a pajzsa sincs mindig fent - mondták felváltva az ikrek.
 Már csak percek kérdése volt és rég nem látott rokonom újra feléled és elindul megkeresni az egyetlen olyan személyt, aki megölheti. Kyle szobájához sétáltam Cammel és Lukkal együtt és ott vártuk, hogy hőn szeretett nagybátyám végre feltámadjon, hogy aztán véglegesen végezzek vele. Nem kellett sokat várnunk, mert a vérnek hála gyorsabban tért magához, mint azt számítani lehetett. Mondhatni kecsesen tornázta magát ülő, majd álló helyzetbe és megvetően, gúnyosan nézett végig rajtunk.
- Olyan jó újra élni ennyi év után. Már azt hittem soha nem történik meg eme csodás pillanat - mondta negédesen, majd hozzátette - Sajnálom, de mennem kell, hogy megtaláljak egy számomra fontos személyt.
- Te innen nem mész sehova - mondtam határozottan és egy tűznyilat lőttem felé, ám mielőtt az célt ért volna Lukas ugrott elé. - Te meg mi a francot csinálsz?
- Nem teheted, Christian. Sajnálom.
- Okos fiú. Védd csak a gazdád! - Mondta a fülébe, de úgy hogy Cameronnal mi is tisztán hallottuk.
- Mégis mit jelentsen ez, Walker? Eladtad a lelked ennek a dögnek?
- Nem, de ha kell majd Cameron bátyám felvilágosít erről. Most pedig hagyjatok magunkra.
 A dühtől szinte meg sem bírtam szólalni, ám büszkeségem miatt nem vettem tudomást a feltevésről csak kiviharzottam a szobából. A folyosón alig tettem meg pár lépést, mikor már törni-zúzni kezdtem az utamba kerülő szerencsétlen tárgyakat. Nem hagytam mást magam mögött, mint a pusztítás első jeleit. Azonban még ott csengett a fülembe Carl egy felém küldött telepatikus mondata: "Az enyém lesz, bármit teszel is még ha meg is kell ehhez ölnöm ŐT."

3.évad 13.rész - Ébredezés

 Miután a könyvtárba teleportáltam magunkat valamelyest megnyugodott, hogy nem fog senki megtámadni bennünket. Nagy nehezen sikerült rávennem arra, hogy hagyjuk el a helyiséget, mert fáradt vagyok és pihennem kéne. Beleegyezett, de egy feltételt szabott, mégpedig, hogy jön velem és marad ameddig az ágyamba nem kerülök. Ne hagyott más választást, így belementem, mert képes lett volna egy újabb teleportálásra rávenni, hogy nála aludjak. Alapjában ez nem lett volna rossz ötlet, ha nem érzem magam nagyon vacakul és nagyon kimerülten.

 Mire a Katerinával közös hálóhoz értünk azt hittem leragadnak a szemeim és képes lennék menés közben elaludni. Átlépve a küszöböt egyenesen a fürdőbe trappoltam és gyorsan lezuhanyoztam, majd a pizsamámat magamra varázsolva mentem vissza az ágyamhoz. A lehető legrövidebb idő alatt tettem magam vízszintesbe, majd kb ugyanolyan hamar el is aludtam. Még csak pár perce vagy órája lehettem az álmaimban, mikor elvesztettem az irányítást felettük. Hirtelen változott meg minden a környezetemben, majd egy éles fájdalom nyilallt a hátamba. A fájdalomtól összegörnyedve rogytam a földnek kinéző talaj felé, ami nem tudott megtartani, mert amint hozzáértem átestem rajta. Egy sötét veremben landoltam, melyet már ismerősként köszönthettem és ehhez társult egy ördögi kacaj is társult a képhez, amitől a hideg is kirázott.
 A fájdalom egy pillanatra sem hagyott alább, sőt időnként még nagyobb erővel lett úrrá rajtam és éreztem, amint a félelem kezd felkúszni elmém leghátsó zugából. Akkor értettem meg igazán, ha a magam ura akarok lenni meg kell őt ölnöm, hogy ne uralja tovább az elmémet. Küzdeni akartam, hogy lássa nem egy egyszerű, eltörhető játék vagyok, mint aminek gondol. Nagy nehézségek árán sikerült csak felállnom, de akkor sem volt meg az a komfortérzet a lábaimban. Nevetése abbamaradt és lélegzetvisszafojtva várta a következő lépésemet.
- Azt hitted, hogy árthatsz nekem? Mert ha igen, akkor azt kell, hogy mondjam, tévedtél. Soha nem voltam az a gyenge, naiv és törékeny gyerek, akit te látsz bennem. Az élet megtanított egy-két dologra, köztük azzal, hogy soha ne adjam meg magam.
- Gyermeki lojalitásod magadhoz mosolyt csal a szívemre. Azt hiszed erős vagy, de mégis miből gondolod? Egy senki vagy, akinek az élete senkit sem érdekel, mert mindenkit magad ellen fordítottál.
- Azt kérded, mitől lennék erős? Hát elmondom, csak, hogy tisztában legyél a dolgokkal. Nem tudod milyen család nélkül felnőni, úgy hogy senki sem szeret. Te be vagy ide zárva az idők végezetéig, míg én élhetem az életem. Azok a megpróbáltatások amikkel a Sors szembeállított nagyonis megerősített. Már nem érdekel, hogyha meg kell ölnöm valakit, vagy el kell tennem az illetőt másik világba, mert megtehetem. Még csak elképzelésed sincs mire vagyok képes és mire nem. Nem is ismersz, mégis véleménnyel vagy rólam és a tetteimről. Te egy senki vagy, akit azért küldtek ide, hogy ne tudjon senkinek sem ártani - mondtam, mire felnevetett és éreztem, hogy ideje megerősítenem a pajzsom, ha esetleg egy támadást intézne irányomba.
- Ebben tévedsz, kedvesem. Ha nem tartanának tőlem annyira, mint ahogy akkor nem küldtek volna ide. Még téged is képes vagyok idehozni csak hogy legyen kin gyakorolom az átkokat, ha megszökök innen. Legalább ne ringasd magad gyermeki álmokba, hogy meg tudnál tőlem szabadulni, mert nem. Gyenge vagy te ahhoz, hogy árts nekem vagy bárkinek ezen a síkon. Te itt csak egy megtűrt személy vagy, akit ÉN hoztam ide. Higgy nekem senkit sem fog érdekelni, mikor visszatérek és elveszem azt ami az enyém, Lorin.
- Lorin? Ki az a Lorin? - Kérdeztem, de újra kinevetett és egy újabb és kínzóbb átkot küldött nekem. A pajzsom felfogta a támadást, de időt nem hagyva követte a többi. Esélyem sem volt ellentámadni, így az utolsó fegyverem mellett döntöttem. Kérdezgettem, hátha kiesik a ritmusából. - Nekem nem Lorin a nevem! Mégis ki a fene az a Lorin? Mond meg vagy megöllek.
- Hát még ezt sem tudod, te kis pokolfajzat. Még a démonod sem mondta el neked?
- Nekem nincsen démonom, érted? Én a magam ura vagyok - üvöltöttem és egy jól irányzott fonalindával átdöftem a páncélját. Egy hörgést hallatott, majd felém lendült, de már nem ért el.
 Sikítozva ébredtem fel és rugdostam le magamról a takaróm. Még mindig éreztem a testem körém érkező átkok súlyát, ami miatt nehezen vettem a levegőt. Zajos ébredésemmel felkeltettem a szobatársaim, akik morogva vették tudomásul, hogy nem támadás érte őket, hanem én voltam az ébredésük oka. Kat az másik oldalára fordul és közölte velem, hogy jó lenne ha végre aludnék és nem kiabálnék. Ezzel igazándiból nem értettem teljesen egyet, hiszen nem akartam megint ahhoz az idiótához kerülni, így kikeltem az ágyból. Nesztelenül osontam be a fürdőbe és egy rövid hideg zuhany után egy vastagabb ruha-összeállítást magamra varázsolva mentem ki az éjszakába.
 Nem tudom menyi lehetett az idő, de a levegő még szinte fagyos volt, pedig már azért tavaszodott. A suli körül még mindent hó borított, amit unalmamban eltüntettem. A kijelölt ösvényeken haladva elértem a park közepébe, ahol egy szökőkút állt és ahol egy Conort találtam. Nem vette észre az érkezésemet, ami csak kedvezett nekem azzal, hogy sikerült ráhoznom a frászt. Mikor mellé értem és a vállára tettem a kezem, ijedtében elejtett egy kis dobozt, miközben a Bloody Rose-ját nekem szegezte. Ujja a ravaszon volt és csak a szerencsémen múlott, hogy nem lőtt le azonnal.
- Kösz, hogy voltál oly' nagylelkű és meghagytad az életem - mondtam gunyoros hangon, mire a fegyverét leeresztette és megvetően nézet rám. - Na, mondd el mi a bajod!
- Semmi.
- Biztosan? És mi ez a kis dobozka, várj kitalálom. Te gyógyszerezed magad, hogy lelassítsd az átváltozásod folyamatát, de nem használ. Igazam van?
- Nem ez nem az....
- Conor Downson! Most az egyszer ne hazudj nekem, mert esküszöm itt hagylak és soha többet nem törődök a hogyléteddel. És csak hogy tudd, én mindig megtartom az ígértem - mondtam, mire nagyot sóhajtott és belekezdett mondandójába.
- Tabletták vannak benne amik arra kellenek, hogy fékezzék az éhségem. Tudom, hogy ez neked semmit sem jelent, de így a normális "emberek2" között tudok maradni. Ez az egyetlen esélyem addig, amíg nem süllyedek olyan szintre, ahonnan már nincs visszaút.
- Miért nem szóltál, hogy ilyen bajod van? Ha kell adok a véremből, de nem túl sokat.
- Nem engedem meg, hogy ezt tedd magaddal. Ennyit nem ér az életem - mondta, ám én már a tőrömmel megvágtam magam és hagytam kiserkenni a vérem. Próbált ellenállni - Kérlek ne tedd ezt velem, Lisa. Nem akarlak bántani!
 Megtört a vér illata által és már csak arra eszméltem, hogy ajkai a csuklómon ejtett seb köré záródnak. Abban a pillanatban azt hittem jól döntöttem, ám ez a gondolat rövid idő alatt foszlott semmivé. A kiszívott vér meghozta eredményét, mert elmémet egy hívatlan vendég kezdte ostromolni, majd megjelent az arc nélküli kínzóm. Éreztem, hogy nem tud hozzám közelebb kerülni, aminek örültem, de fejem zúgni kezdett és tudtam nem kell sok és eszméletem vesztem. Egy enyhe lökést éreztem magamon, majd kinyitottam a szemeim és Conort láttam magam előtt. Aggódva nézett rám és nem kellett nagyon a fejében kutakodnom, hogy tudjam látta amit én is szoktam.
- Ki a fene volt ez?
- Nem tudom, de már belefáradtam abba, hogy megtudjam ki ő. Kérlek ne szólj róla senkinek sem, mert nem akarok másoknak ártani. Nem tudom meddig tudom kordában tartani és félek tőle, hogy bántana másokat is.
- Nem tehetem meg, hogy ne értesítsem az igazgatót az állapotodról. Mi van akkor, ha akkor ránt magához ez  valaki, amikor harcművészeten vagy? Esetleg veszélyt jelentesz másokra?
- Nem engedem, hogy megtedd - mondtam, majd egyik tenyerem felé fordítottam és megtettem azt amit már régen meg kellett volna. Kitöröltem az emlékei azon részét, amiben én is benne vagyok kiszolgáltatottan. Azokat ugyan meghagytam amikor a véremet szívja, hogy tudja magát mihez tartani, de a többit elvettem tőle.

~*~*~*~

 A héten már csak párszor volt olyan, hogy kiestem a ritmusomból, de akkor sem voltam emberek között. A legjobb az volt benne, hogy a kínzásokat abbahagyta, ám helyettük egy másik módszerhez folyamodott. Azt hittem a szenvedéseimet nem tudja felülmúlni, de tévedtem. Már nem csal testileg kínzott, hanem a lelkem és az akaratom is próbára tette. Azt hittem jobb lenne feladni és engedni neki, ám valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy küzdenem kell ellene.
 A mostani ugrás is ilyen volt annyi különbséggel,hogy már nem sok kellett ahhoz, hogy végleg beadjam a kulcsot. A fájdalmak amiket okoz túlontúl nagyok, hogy minden erőmmel el tudjam viselni és támadni illetve védekezni sem tudok ellene. Aztán néhány perc után abbamarad a kín és szememet óvatosan nyitogatva próbálom felmérni a környeztem. Újra a gyengélkedő falait pillantom meg és az ágy mellett Kyle kék-zöld tekintetét, valamint egy kis üvegcsét. Érzem rajta, hogy nem ő az, hanem valaki uralja, de az biztos nem Daphne. Nem veszi észre, hogy ébren vagyok, így számhoz emeli a fura folyadékkal teli üvegcsét és megdönt azt. Még mielőtt egy csepp is elhagyhatná a fiolát elkapom a kezét és eltaszítom úgy, hogy a szemközti falom nyomot hagy a becsapódása.
 A ricsajra kivágódik az ajtó és belép rajta egy kissé nyúzottnak kinéző Dante, aki egyből Kylenak esik. Én feltápászkodom az ágyról és elkezdek kifelé hátrálni, amikor az ajtó tőlem alig pár lépésre becsapódott. Tudtam, hogy nem én tettem és ez kissé a frászt hozta rám, de a két egymást ütlegelő fiút ez sem zavarta meg. Aztán D egy jól irányzott ütéssel kiütötte Kylet, elvette a kezéből a fiolát, majd felém indul és a karomat megragadva rángatott ki a helyiségből.
- Mi a fene az? - Kérdeztem egyből, mert érdekelt mivel akart Kyle megmérgezni.
- Semmi - jött a tömör válasz és tekintetével belémfolytotta a további kérdéseimet.
 Egyenesen az éjjelisek szállása felé haladtunk, amint elhagytuk a főépületet. Először azt hittem el akarja mondani Chrisnek a történteket, ám mikor átléptük a küszöböt megtorpant. Egy kicsit kutakodtam az elméjébe és rájöttem mi vagy inkább ki az oka a tartózkodásának. A Walker ikrek nagybátyja volt az épületben, akit ő nagyon nem szívlelt, így megfordult velem együtt. Feleslegesnek tartottam megkérdezni, hogy hova megyünk, mert hamar rájöttem. Visszasiettünk a főépületbe és egyenesen az igazgatóihoz rángatott, ahova kopogás nélkül rontott be.
- Elegem van belőle, hogy állandóan a kényes kis seggét kell megvédni. Nem vagyok bébicsősz - jelentette ki, miközben engem magam elé taszítva üvöltött tovább. Nem tudtam rá huzamosabb ideig figyelni, mert látásom szegletéről az árnyak megint elkezdtek bekúszni. A környezetem imbolyogni kezdett körülöttem, majd egy éles hang hatására összeestem.
 Mikor újra magamhoz tértem egy egyágyas szobában találtam magam, ahol rajtam kívül senki sem volt. Felültem az ágyon és megpróbáltam a gondolataim összeszedni, de csak nem sikerült. Az ablakhoz lépdeltem, ahonnan be lehetett látni az egész területet. Az onnan beszűrődő fény tette a helyiséget ijesztővé és kényelmetlenné, mert nem voltak lápmák vagy gyertyák. Aztán újra előjött az a sikítós hang a tudatom mélyéről, mire rá kellett döbbennem, hogy én adom ki azt a hangot. A kiabálásomra Conor lépett be, akinek egyből nekiestem és fojtogatni kezdtem őt és meg sem próbált ellenállni. Hagyta, hogy azt tegyem vele, amit akarok, de képtelen voltam megölni vagy legalább megsebezni.
- Tedd csak meg, nem foglak bántani és ellenkezni sem fogok.
- Nem! Gyáva.....gyáva.....gyáva...vagyok. Képtelen vagyok még erre is - korholtam magam, miközben Conor felölt és magához vonva ölelt szorosan.
- Nem vagy gyáva, csupán csak félénk. Ha szeretnéd itt maradok veled míg jobban nem érzed magad.
- Nem kell, de köszönöm - feleltem és kimásztam az öléből.
 Visszasétáltam az ablakoz, majd annak hátat fordítva vártam, hogy távozzon. Nem kellett sok és megértette a célzást, így egy utolsó biccentéssel távozott magamra hagyva. Fejemet oldalra fordítva igyekszem száműzni a nem kívánatos tényezőket, amire szemem lehunyásával próbálok rásegíteni. Nem megy és ezt azonnal észreveszem, amint kinyitom a szeme. Mindent vér borított és egy ismerős hang sátáni kacaja visszhangzott a szobában. A hideg futkosott a hátamon, majd árnyak kezdtek előtünedezni a sötétből és én rettegtem. Már nem mertem sikítani sem, mert féltem, hogy meghallják és rám támadnak a szem nélküli árnyéklények.
 Christian - üvöltöttem elmémben és csak remélni tudtam, hogy meghallja. Imáim meghallgatásra találtak, mert alig pár perc elteltével hatalmas robaj kíséretében megérkezett Ő. Az ablakon át jött és a kivágódó ablak szerencsémre nem talált el, azonban a lényeket ez meg sem zavarta.
- Mi történt Szerelmem? - kérdezte, miközben magához húzott. Nem válaszoltam csak csendben zokogni kezdtem az egyenruhája zakójába. Nem kérdez többet. kezét a hajamra simítja és egy csókot nyom bele. - Minden rendben nincs itt semmi, ami ártani tudna neked - suttogja, majd egy erős széllökést észlelek magam körül. Kibontakozom karjaiból és körülnézek, ám mostmár nem láttam az árnyakat sehol sem. Értetlenül meredtem a vámpíromra, mert csak nem bolondultam meg ha egyszer láttam azokat.
- Nem vagy bolond Elisa. Biztos csak a rémálmod egy kivetített jelenete volt, amit te a valóságnak érzékeltél.
- Ez nem igaz! Azok a valamik igenis élnek és annak a faszinak a hangját követik, aki bántani szokott - mondtam és a végét elsírtam. Ez az én formám. Mikor már kezdenek a dolgaim jól alakulni, akkor minden egyből gallyra megy. Fasza! - Gondoltam magamban és egy pillanatra sem emeltem fel a fejem, mert nem akartam Chris szemébe nézni. Ő sem erőltette, amiért hálát adtam neki, majd elkezdte a hajamat simogatni és közben valamit mondogatott. Elálmosodtam és szemeim önkényesen csukódtak le, holott nem akartam, hogy ez legyen.
 Hideg. Ez az első mai eszembe jut, mikor kinyitom a szemem. A jeges szél viharosan tépi a hajam és a lábaim kis híján lefagynak, amikor a lábam a talajhoz ér. Erőtlen vagy, mert még a mozgásra is képtelen vagyok. Tekintetemmel a csillagos eget kémlelem, majd oldalra fordítom a fejem ahol egy vörösen izzó szempárral találom magam szembe. Ismerős szemek, ám mégis olyan távolinak hatnak. Aztán elvesztem őket és egy éles fájdalom hasít a nyakamba.
 Sajnálom, de meg kellett tennem. Nem akartam, hogy belepusztulj a szenvedésbe.
 A hang ismerős, meleg és nyugtató, amitől az agyamat borító köd elenyészik. Christian az akit láttam és ő okozza a fájdalmat.Számat szólásra nyitom , ám azon egy árva hang sem jön ki. Félek...félek tőle mindennél jobban és ezt az egy érzést hagyom kicsúszni az irányításom alól. Küzdök ellene, de mindhiába hisz' erősebb nálam. A kezemet az ég felé nyújtva könyörgök megváltásért, de csak a sötétség ragad el.

3.évad 12.rész - Rózsát a rózsának

Remélem tetszeni fog mindenkinek a rész és kommenteltek is. Bárki megteheti, hogy leírja véleményét, mert a program engedni fogja. Szóval hajrá mindenki és jó szórakozást hozzá.

Puszi nektek ;)

 Szombat lévé nekünk még van egy-két óránk, melyeket nem tanácsos nagyon ellógni, ám volt már rá példa, hogy én mégis megtettem. Olyankor vagy elaludtam, vagy egyszerűen hangulatom nem volt a sok buta, tehetségtelen és önző lényt végighallgatni. Sajnos ez is csak egy ideig működött, amikor a nevelőapám, Logan úgy nem döntött, hogy ő fog tanítani. Gyermeteg fejjel és mindössze 7-8 évnyi élet tapasztalattal eléggé mókásan sikerültek ezek a szombatok. Sokat tanultam és legalább nem tudtam senkit sem bántani a hatalmammal. Egyszer azt mondta nekem apa, hogy "az erő mely bennem lakozik nagyobb, mint amit el tudok képzelni és ez még csak nőni fog az idő múlásával". Nem hittel el, de a jelenlegi helyzetem megkívánja magam után az ilyesfajta formalitásokat.

- Szóval milyen órára is mentek? - Tette fel a kérdést Dante, akiről csakúgy, mint a többi éjjelisről teljesen megfeledkeztem.

- Közöd? Amúgy, ha nagyon tudni akarod ófranciára. Bár megértem, ha nem akarsz velünk jönni, hiszen ott tudást szedhet fel az, aki fogékony rá - feleltem átnézve rajtuk, hátha leléptek, de nem ez történt.

- Ha arra számítottál, hogy ennyivel meg tudsz tőlünk vagy tőlem szabadulni, tévedtél.

- Kár, pedig azt hittem leszel szíves és eltűnsz innen, mert eléggé irritál a közelséged és nem jó értelemben.

- Sajnálom, de nekem ezt a feladatot adták, hogy vigyázzunk rá akár az életünk árán is.

- Meg tudom magam védeni - kiabáltam vele és nem érdekelt, hogy a folyosón lévő összes diák már ránk figyel. - Ha Christian elég erősnek gondolna vagy legalább elfogadna olyannak, amilyen vagyok tudná, hogy meg tudom magam védeni.

- Te értsd már meg végre, hogy csak óvni szeretne.

- Mégis mitől? Egy iskolában csak nem támad rá egy fej nélküli pokoli teremtmény!

- Mit t'om én! Ha továbbra is ilyen hangon beszélsz velem még meggondolom, hogy mennyire legyek kegyes.
- Te? Kegyes? Na ne röhögtess már. Te soha a büdös életben nem voltál senkihez sem kegyes, vagy igen? Várj, de mégis, mikor a legtöbb lányt az ágyadba vitted - mondtam mostmár fuldokolva a dühtől. Meg sem várva a válaszát léptem be a terembe és ültem le a leghátsó padba.
 Alig tíz perc elteltével jött be a tanár is, akit szinte oly rég láttam, hogy el is felejtettem, hogy néz ki. Leült elővette a naplót és egy gyors névsor olvasást tartott, melyből kiderült, hogy kik is hiányoznak. Az, hogy kinek az már teljesen más kérdés, de ezt senki nem mondta. Egész órán egy neves boszorkány és alkimista mesterről volt szó, aki nem igazán kötötte le a figyelmem. Rajzolgattam, új igézeteket írogattam le, és próbáltam ki apróban, míg rám nem szólt Mr Larston.
- Szóval akkor mikor is élt Mr Flamel?
- Arról a Nicolas Falmelről van szó, aki állítólag halhatatlan?
- Igen, pontosan róla. Szóval akkor a válasza, Ms Dunken?
- 1330-ban született az biztos, azonban halálát máig titok fedi. Van aki azt állítja 1413-ban meghalt, a néphiedelem szerint 1418-ban és vannak olyan írásos emlékek tőle, melyek jóval halála után jelentek meg ezen a néven. tehát véleményem szerint még élhet is, de nem vagyok benne túlságosan is biztos.
- Helyes meglátás, Elisa annak ellenére, hogy nem is figyelsz oda a dolgokra. Azonban örülnék, ha végre méltóztatna rám is figyelni nem csak a munkájára.
- Meg lesz, amint érdekes dolgot tud nekem mondani, amit még nem tudok.
- Micsoda arrogancia! Felháborító!
 Még mondta volna a magáét, ha engem el nem ragad egy újabb ismerős látomás. Éreztem, ahogy a feketeség látóterem széléről átsugárzik teljesen a látómezőmre. Aztán jött az az ismerősnek tűnő alak, akiről még mindig nem tudok kicsoda valójában. Még soha sem láttam az arcát, vagy láttam egészben, de tudom, hogy köze van a múltamhoz. A félelem ostorként csap át rajtam és csak várom, hogy újra és újra megtörténjenek a szörnyűségek. Először csak fojtogatott a távolból, majd később közelebb jött és kisebb nagyobb kínzásokat küldött rám. A gyengébbeket hamarabb ki tudtam védeni, de ellentámadni időt sem hagyva küldte az erősebbeket, így viszonylag gyorsan kimerültem. A mostani helyzet sem volt különb az előzőknél, hiszen alighogy betettem a lábam támadt. Annyiból volt most szerencsém, hogy épp el tudtam hajolni a csapása elől és fel tudtam venni egy védekezési pozíciót, majd én is támadásba lendültem. Aprócska, tűhegyes és rettentő éles tőrökkel kezdtem dobálni, melyeket körülvetettem egy gyilkoló mágiával hátha sikerül megölnöm, de nem jött össze. A fegyvereim lepattogtak a testéhez erősített páncélról, melyeken jóízűen nevetni kezdett, majd ez a nevetés sátáni kacajba csapott át, amitől kirázott a hideg. Míg ezzel elvonta a figyelmem egy olyan ártással támadt rám, amit a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék viszont. A fájdalmak elviselhetetlenek voltak és csak vonaglani tudtam, még csak hang sem jött ki a torkomból. Azt hittem végez velem, de nem. Játékszerként tekint rám, amit addig kínozhat, míg az be nem adja a kulcsot vagy tudom is én. Merengésemből vészjósló hangja rángatott ki.
- Olyan jó nézni, ahogy próbálsz ellenállni nekem. Van az ellenállásodnak egyfajta érthetetlen szépsége, de kissé bosszantó, hogy még nem könyörögtél segítségért. El vagyok keseredve ettől - mondta mímelt szomorkás hangon, ám ki lehetett belőle érezni a kárörvendést. Lazított az átkon, hogy válaszolhassak, de előbb levegőhöz kellett juttatnom sajgó légzőrendszerem. Köhögve jutottam el arra a szinte, hogy válaszolni tudjak a kérdésére.
- Nem kell segítség ahhoz, hogy megvívjam a magam csatáit. Ha rajtam múlna nem lennék itt, de sajnos ez nem így van.
- Rettentően goromba tudsz lenni azokkal, akikkel játszol és ez elszomorító. Talán egy kis ráhatással...
- Meg ne próbáld vagy olyat teszek, amit esetleg megbánok - mondtam, majd egy lökést éreztem a mellkasom tájékán. Levegő után kapkodva ültem fel egy ágyon (?). - Hol vagyok? - kérdeztem egyből, de válasz nem jött. Gyorsan kimásztam az ágyból és elindultam az ajtó felé, mikor észrevettem, hogy kicsit hiányos az öltözékem. - Hogy az a jó büdös....
- Mi a baj? Történt valami? - Jött be a gyengélkedőbe Dante, majd végignézett rajtam. - Azta, nem is gondoltam volna, hogy....
- Elfordul és kint megvár, vagy bejön, ha szólok értve vagyok? Mennyi az idő?
- Aha, de nem megyek ki csak elfordulok és délután 3 óra van - válaszolt és meg is tette. Idegesen fújtatva mentem az ágyhoz és a délelőtti ruhámat eltüntettem. Sietve vetettem le a rajtam lévő ruhákat, majd magamra idéztem egy kényelmesebb együttest, ami tükrözte a jelenlegi hangulatomat.
- Jól van kész vagyok, megfordulhatsz - mondtam és elindultam az ajtó felé, mikor megszólalt.
- Azta, de dögösen nézel ki cica! Ismerjük egymást?
- Hogy te mekkora egy pöcs vagy, Istenem. Ha nem tűnt volna fel Lisa vagyok, csak egyenruha nélkül, te ősparaszt.
- Akkor biza házszámot tévesztettem, mikor azt hittem nem nézel ki kibaszott jól. Már értem mit szeret benned Shwan vagyis Black vagyis érted, na....HA nem kéne most vele találkoznod és nem félteném az életem egy kicsit isten-bizony meghúználak.
- Igen? - Léptem közvetlen elé és kíváncsian néztem rá várva a neki kissé sem kedvező választ.
- Naná, hogy igen. Cica láttad már magad tükörben? - Kérdezett vissza, meri csak egy nézéssel a falnak nyomtam és fojtogatni kezdtem pont úgy mint a régi szép időkben.
- Na akkor ide figyelj D! Ha még egyszer ilyet vagy ehhez hasonló megjegyzést intézel felém, nem leszek rest és elintézlek odalent úgy, hogy soha többé ne legyen gond a hormonjaiddal. Azonban ha még most sem érted elmondom jobban. Levágom a töködet és a szádba nyomom a játékszered. remélem világos? - fejeztem be és elengedtem.
- Igen, hogyne. Kérlek menjünk, mert Christian rád vár és nem szeretnék mégegy ilyet megélni.
- Csakugyan? Hát ne várakoztassuk meg őt - mondtam némi gúnnyal a hangomban.
 Az út gyorsan, zökkenőmentesen telt és Dante a lehető legtávolságtartóbb volt velem, ami annyit takart, hogy a lehető legmesszebb sétált mellettem. Én jól szórakoztam, mert a Christől tanult indás igézetet gyakoroltam, ami lekötötte a figyelmem addig, amíg meg nem érkeztünk. Egy érdekes rózsakertben álltunk meg, ahol a tavasz elejét meghazudtolóan már nyíltak a rózsák. Egy rózsalugas vezetett egy belső hely felé, mely végén egy náddal átszőtt hátfalú pad helyezkedett el.
 Érzelmeimmel küszködve néztem körbe nehogy valaki meglássa, hogyha elmorzsolok a szépségétől egy-egy könnycseppet. Valami furcsa oknál fogva senkit sem láttam, ami meglepett, mert tisztán emlékszem, hogy Dante hozott ide. Értetlenül álltam egy helyben, majd elindultam a pad felé, ám alig tettem meg néhány lépést, mikor két kar fonódott a derekam köré.  Ijedtemben sikítozni kezdtem kb olyan hangon, mint akit halálra ijesztettek. Sajnos nem is voltam olyan messze tőle, mert a látomásos incidens miatt késsé féltem mindentől. Aztán az a valaki a fonatot áttette a jobb oldalra és a balt kezdte apró csókokkal behinteni. Erre pulzusom kicsit normalizálódott és mosolyogva fordulta meg Christian karjaiban, majd egy csókot leheltem ajkaira. Ebből egy kisebb csókcsata alakult ki, melyben nyelveink ismerős mégis vad táncot jártak egymással küzdve a dominanciáért. Csak levegő hiányában váltunk el egymástól és a homlokát az enyémnek támasztva kapkodott levegő után. Mikor sikerült a légzésünket lelassítani megkérdeztem azt, ami egészen eddig lekötötte gondolataim egy részét.
- Ezt nekem csináltad?
- Igen és nagyon megijedtem, mikor megtudtam, hogy az első órán rosszul lettél. Dantét kértem meg arra, hogy ügyeljen rád, míg fel nem kelsz és hozzon ide utána. Úgy örülök, hogy nem esett bajod - mondta, mire én a fejemet mellkasába fúrtam. sós könnyek kezdték égetni a szemeim, de nem hagytam őket kicsordulni. Újra felnéztem rá és éreztem, hogy szívem összeszorul attól, hogy újra sikerült bántanom őt.
- Sajnálom, ha gondot okoztam nem volt szándékos. Sajnos a látomásaimat nem én irányítom és már rég nem vagyok a magam ura. Gyűlölöm magam ezért és ezzel neked is sorozatosan fájdalmat okozok.
- Nem, ez nem így van. Sokkal erősebb vagy, mint azt hinnéd és hozzá még elképesztően szép is. Ezt is ezért csináltam, hogy bebizonyítsam mennyire szeretlek. Rózsát a rózsának, mert ez a legszebb virág, ami felveheti veled a versenyt.
- Aranyos vagy és meg sem érdemellek, azok után, ahogy bánok a többi hozzám hasonlóval. Kibaszottul kegyetlen tudok lenni.
- Mert ez hozzád tartozik, hogy biztonságban tudd az érzéseid. Olyan ez neked, mint halnak a víz vagy száraz területnek az eső. Létfontosságú, hogy védve érezd magad másoktól, de én nem akarlak bántani. egyszerűen nem lennék képes arra, hogy ezt tegyem veled hisz nem vagy te is egy érző lélek vagy.
- Köszönöm.
- Mit? - kérdezte nevetve.
- Mindent. Azt, hogy vagy, azt, hogy megtanítottál szeretni, félteni, és beismerni, hogyha félek. A kötés óta éreztem, hogy az idei év más lesz, mint az előzőek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szóval köszönök mindent, amit valaha tettél értem.
- Én is köszönöm, de én azt, hogy vagy nekem és adsz nekem egy feladatot. Mégpedig azt, hogy vigyázzak rád, míg világ a világ.
 Még álltunk ott egy darabig egymást ölelve, majd leültünk a padra vagyis inkább Chris feküdt rajtam és beszélgettünk. Elmondtam neki a látomást és azt, hogy mennyire intenzív volt, ami nem tetszett neki. A haját babrálva mesélt nekem a napjáról és arról, hogy tudja, hogy nem tetszett a védelmezős része a napnak. Igazt adtam neki, és elmondta azt amit Danténak is, hogy meg tudom magam védeni. Már kezdett sötétedni és hűlni a levegő, mire befejeztük a beszélgetést és a rózsák nézését, így távoznom kellett. Nem hagyta, hogy egyedül menjek vissza a szállásomra, így jött velem és egész végig óvott. Szegénykém még a legapróbb nesztől is összerezzent és idegesen kapkodta a fejét a zaj és a veszélyforrás helyét keresve. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb, így úgy döntöttem, hogy segítek neki azzal, hogy mindkettőnket teleportálom egy biztonságos helyre.

3.évad 11.rész - Védelem? Nekem?

 "Az élet kihívás - fogadd el!"

(Teréz anya)

Elisa szemszöge:

 Péntek délután nagyban készültünk az estére tervezett mozizáshoz, így nem is terveztük nagyon, hogy kiöltöztünk. Az óra lassan négyet ütött, így magunkra kaptuk a "normális" ruháinkat, - ami Katnek egy nadrágos összeállítás, nekem pedig egy szoknyás outfitre esett a választásom - majd elindultunk a főbejárat felé. Egészen zökkenőmentesen eljutottunk a nagykapuig, amikor halk, settenkedő lépteket hallottunk a hátunk mögül.

 Szerinted ki az?

 Nem tud, és nem is érdekel, ha tönkre akarja tenni az estének, én....

 Nem ölöd meg az biztos - fejezte be a mondatomat Katerina. Nem akartam, hogy bárki kövessen minket, így gyorsan megfordultam és már támadásra emeltem a kezem, mikor megláttam Conort. Tekintete először értetlenséget sugárzott, majd leesett neki a tantusz és védekező testtartást vett fel.

- Merkúr összes csillagára, mi a francot csinálsz itt?

- Láttam, hogy szökni akartok, így gondoltam visszaviszlek titeket. Különben is ilyen ruhába mégis hova mentek?

- Közöd? Semmi. Szóval tipli van és hagyj minket békén - közöltem vele bunkó stílusba.

- De akkor is...

- Pofád lapos; Tesloparte - mondtam rá és eltűnt, mire Kat elkezdett tátogni, mint egy hal. Istenem, ha látta volna rajtam kívül valaki, biz' isten hülyének titulálja.

- Mit tettél vele? Megölted?

- Semmit és nem. Ez egy ősi teleport ige, arra az esetre, ha nem jutna eszedbe a jelenlegi verzió vagy ha nem lenne a génedbe kódolva. Szóval csak elküldtem egy kicsit tanulni a tapintatról a könyvtárba.
- Te kis gonoszság....Csak tudnám mi történt veled, hogy ennyire megváltoztál.
- Semmi - feleltem komoran, majd előresiettem a további faggatózást megelőzve.
 A település határában érve ért utol Kat, aki kissé kimerülten és értetlenül állt a kirohanásom és sietségem előtt, ám nem firtatta a miérteket. Ezer hála érte neki, hisz' hogy magyaráztam volna ki magam, miszerint az őrült ál-testvérem megfenyegetett, hogy megöli a szeretteim. Érdekesen nézett volna ki annyi szent. Gyors léptekkel haladtunk a mozi felé, miután megpillantottuk a főtéren lévő óra által mutatott időt. Az volt ezzel a baj, hogy a film 17 órakor kezdődött és nekünk volt 5 percünk megtalálni a szórakozási egységet, jegyet és kaját venni illetve beülni a terembe. Jogosan kérdezhetné tőlünk bármely mágia birtokában lévő egyén, hogy miért nem teleportáltunk, ha egyszer képesek vagyunk rá. A válasz egyszerű. A halandók elméje nem képes befogadni mindenféle információt, ami miatt feltűnést keltettünk volna.
 Miután megérkeztünk az említett helyre, megvettük a jegyeket és a rágcsálnivalót, majd beültünk a filmre. Ha valaki megkérdezett volna, hogy mit, isten az atyám meg nem tudtam volna mondani. Mikor az egész szenvedés, vagyis a film véget ért elindultunk "haza". Útközben Kattel elemezni kezdtük a látottakat, vagyis ő magyarázott és bólogattam és igazat adtam szinte mindenben. Már az óratoronynál jártunk, mikor valaki elkezdte rángatni a szoknyám szélét. Megfordultam, ám az illető még mindig nem hagyta abba és mellé még sírás is társult. Ritka alkalmak egyike, de megesett rajta a szívem, habár volt bennem egy kis bizalmatlanság.
- Mi a baj, kicsikém?
- Elveszítettem a szüleim - jött a válasz szipogással társítva, majd rám emelte könnyes tekintetét. - A néni segít megtalálni őket?
- Persze csak egy pillanat. Kat kérlek indulj el az iskola felé, majd megyek én is csak segítek a gyereknek.
- Oké, de én nem bízom benne. Nézd meg a szemét, hogy milyen. Az egyik halványkék, míg a másik mélyzöld.
- Nem lesz gond, oké? Meg tudom magam védeni, ha kell és vigyázok magamra.
- Rendben, de kérlek siess a vissza.
- Meg lesz - mondtam, majd búcsúzásképp megöleltük egymást.
 Ezután megfogtam a kisfiú kezét és elindultuk arrafelé, amerről jött. Elég sokat gyalogoltunk és már szinte teljesen besötétedett, mikor egy ódon épülethez értünk. Megkérdeztem, hogy biztosan itt látta-e a szüleit utoljára, mire a válasz igen volt. Elkísértem az ajtóig, majd elköszöntem tőle és már indultam is  a dolgomra, mikor utánam nyúlt.
- Nagyon kedves tőled néni, hogy elkísértés és szeretném megköszönni - mondta és megpuszilta asz arcom.
- Aranyos tőled, de.... - kezdtem volna bele, mikor éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. Ezután elnyelt egy ismeretlen feketeség és magamra maradtam.
  Nem tudom meddig lehettem kiütve, de magamhoz térve egy ablaktalan helyiségben találtam magam. Lassan nyitogattam a szemeim, mire azok hozzászoktak a gyér fényhez és óvatosan körbe forgattam a fejem. Mire az agyamig is eljutottak a látottak teljesen ledöbbentem, hiszen nem számítottam arra, hogy egy öltönyös Chrisbe botlok péntek este. Kissé félénken, ám annál lendületesebben ültem, majd álltam fel, de megszédültem. Ugyan Chris elkapott, ám jelenléte kicsit felzaklatott azzal, hogy tudtam jobb lenne neki nélkülem. Meg is mondtam neki, amiből egy kisebb vita alakult ki közöttünk, majd elszóltam magam, hogy Daphne fenyegetett meg ezzel. Ezután magához ölelt és szorosan tartott, attól félve, hogy eltűnök a szeme elől.
 Kis idő múlva Cam jött, be és örömmel konstatálta, hogy élek még, majd megkérte Chris, hogy menjenek, mert jelenésük van. Mielőtt a szerelmem elhagyta volna a helyiséget megkért, hogy maradjak ott, amire igennel feleltem. Aztán jöttek a látomások, melyekben egy arc nélküli valami hívogatott maga felé, mint a legutóbb és ettől kb. a falat vakartam kínomban. Majd jött a kisfiú, aki bocsánatot akart kérni a történtek miatt, és egyedül hagyott. Unalmamban utána indultam és csak annyit láttam, hogy egy kis fény villan, majd semmi.

~*~*~*~*~

 Az ajtónál szinte sírva rogytam össze, alig hogy betettem a lábam, mert nagyon is érzékenyen érintett a dolog. Egy rakás befolyásos és neves család lányit kínálták fel neki, mintegy ajándékot, ha le szeretne telepedni. Azt hitte ott maradtam hol kérte, de nem; és ez sok mindent megmutatott számomra belőle, amit jobb lenne elfelejteni. Lehet féltékenységnek nevezni ezt a dolgot, ám én nem hinném. Ez csupán egy kis mizéria, mely nagyon rosszul esett, hisz annyi gyönyörű lány jelent meg, hogy én csak eltörpülök mellettük. Sajnos Christian szerint ez badarság, mert egyik lányt sem látta szépnek, és ha választania kéne párjául valakit engem választana. Azonban nem vesz figyelembe egy jelentős tényezőt, mely kimondja, hogy a "fajok" nem keveredhetnek. Sajgó szívvel és rettenetesen rossz érzésekkel mentem haza, miután Black - még mindig nehéz elhinnem azt, ahogy szólították őt - hazamentünk, ám egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Benne a félelem, bennem pedig a keserűség és az értetlenség keveredett érdekes egyveleget adna ezzel az értékrendjeinknek.
 Az iskolába érve egészen az épületig kísért, ahonnan én kértem, hogy nem jöjjön tovább, habár tudtam, hogy Ő sem teszi meg nekem ezt a szívességet. Egy puszit adtam az arcára, majd könnyeimmel - újfent - küszködve siettem fel a szobához, ahol már Kat aggódva várt rám. Meg sem várva az ágyra zuhanásom potyogni kezdtek a nedves, sós könnyek a szemeiből, ami a szobában tartózkodóknak igencsak feltűnt. Vadász a pofijával bökdösött, amíg nem figyeltem rá míg Kat idézett nekünk egy kis édességet, melyet villámgyorsan elmajszoltunk. Közben kiveséztük Christian jellemét, a hazudozásait, és a többi ehhez hasonló dolgot. Mire mindennel végeztünk már lassan hajnalodott, így úgy döntöttünk ideje lenne eltenni magunkat mára.
 Reggel arra keltem, hogy valami nyalogatja az arcomat, és nem is volt nagyon kérdéses, hogy mi vagy ki lehet az. Kezemet egyből a nedves rész közelébe emeltem és megsimogattam a kutyusom fejét, ami valami érdekes módból kifolyólag pikkelyes volt. Erre egyből kipattantak a szemeim és reggeli gyorsasággal megállapítottam, hogy a kutyám immáron sárkány, mit nem tudtam hova tenni.
 Minden rendben, herc...Lisa?
 Aha, azt leszámítva, hogy harci készültségben állsz igen. Történt valami hajnaltól idáig?
 Nem igazán. Ugyan voltak anomáliák, de azok sem olyan jelentősek, hogy érdekeljenek téged.
 Értem és időben hogy állunk?
 Kelni kéne, mert már 7 óra van és 1 óra múlva jelenésetek van ófrancián.
- Köszi szólok Katnek.
 Nem kell, ő már fent van és készül, csak te aludtál ilyen sokáig.
 Nekem sem kellett több azonnal készülni kezdtem és kapkodva rohangáltam a szobába mire elkészültem. Kat és Vadász ezen nagyon jól szórakoztak, ám én annál kevésbé, hisz ha megleltem valamit akkor egy másikat nem találtam. Aztán valami csoda folytán én is elkészültem és indultunk reggelizni, ahol összefutottunk Dantéval, Dimitrivel és egy ismeretlen kinézetű sráccal. Nem igazán akartunk velük foglalkozni, azonban nekik erről más volt a véleményük, így csatlakoztak hozzánk, mikor leültünk reggelizni.
- Milyen csodás reggelünk va, ugyebár? - Kérdezte Dante negédes hangon, amitől bennem felment a pumpa.
- Már nem - mondtam csípőből és elment az étvágyam.
- Nocsak; talán nyűgösek vagyunk? Ha tegnap este nem mentél volna bálba ez nem történt volna meg.
- Milyen bál? - kérdezett bele Kat is, amink nem nagyon örültem. Az igaz, hogy este sok mindent megbeszéltünk, de ez az egy dolog elhallgatva maradt, így ő csak annyit tud, hogy találkoztam Chrissel.
- Semmilyen, vagyis igen aj má' majd elmondom, ha lekoptattuk a felesleget - feleltem nem sugdolózva, hogy a társaságunk is jól hallja. - Amúgy ki ez a gyerek? Még sosem láttam itt korábban - biccentettem az ismeretlen srác felé a fejemmel.
- Ja, ő....Hát ő Ron, pontosabban Ronan Lake és ő is azért van itt amiért én. Mondjam vagy kitalálod? - kérdezte miközben elcsórta a reggelim egy darabját.
- A kajámhoz ha még egyszer hozzá mersz érni, a következő éltbe repítelek és eskü nem fogok még csak lelkiismeret furdalást sem érezni. Ha akarnék játszani sem játszanék a hülye fejeddel soha, mert félő ez egód hamar robbanna. Tehát még egyszer megkérdem, mi a jó büdös francot akarsz?
- Meg sem próbálod kitalálni? Kár, de ezért elmondom én neked. Azért vagyunk itt, hogy megvédjünk.
- Védelem? Nekem? Most ugye csak szívatsz?
- Nem ezt komolyabban mondom, mint azt bárki elhinné nekem. A többiek is ezért vannak itt, mert Black vagyis Shwan erre kért minket. Ha hiszed, ha nem ez nekem sem tetszik jobban, mint neked.
- Azt sem tudod, mit gondolok, vagy hiszek, de egy kérésem lenne hozzátok és hozzá. Kopjatok le és nem kell védelem, mert meg tudom magam védeni. Értve vagyok?
- Megértelek, de ez van ezt kell szeretni. Szóval mit csinálunk ma így ötösben csinálni?
- Akarod mondani hármasban, nélkületek. Ófranciára megyünk, ahol minden bizonnyal nem leselkedik rám veszély, azt leszámítva, hogy esetleg rosszul ejtek ki egy szót - mondtam a lehető leggonoszabbul, hátha ezzel sikerül őket parkolópályára küldenem.
- Na idefigyelj Dunken. Vagy elfogadod a helyzetet, vagy nem, de minket nem fogsz ilyen pitiáner dolgokkal lerázni, ahhoz túl fontos vagy.
- Ó igen? Azt majd még meglátjuk Kingston. Lemerem fogadni, hogy nem bírod ki az elkövetkezendő napokat anélkül, hogy veszekednél velem a viselkedésem miatt vagy amiatt, hogy padlóra küldelek, mint egy használt rongyot..
- Nem-e? Azt meglátjuk, állom a fogadást.
- Legyen úgy, még annyival megspékelve, hogy minden kérdésemre válaszolnod kell.
- Ám legyen, de vigyázz arra, mit kívánsz. Előfordulhat, hogy a válaszok nem fognak tetszeni.
- Már semmi sem tud meglepni, szóval oké. Kat, indulunk?
- Aha - felelte az említett és tányérjainkat elvittük a mosogatós ablakhoz, majd elindultunk az első óránkra.